A budapesti/nyíregyházi grunge/noise/heavy rockot játszó Marmunsk!
zenekar 2016. októberében alakult Iklódi Tamás - gitár, ének, Kiss Sándor - basszusgitár és Baku László - dobok felállásában. A srácok évekkel ezelőtt mindhárman
Nyíregyházáról költöztek Budapestre. Iklódi Tomi és Baku Laci korábban már játszottak együtt a Diomede Fuzzdirt és a NEA zenekarokban is.
Addict/Avoid című három számos bemutatkozó EP-jük
szellemisége és zeneisége nagyjából a fentebb említett zenekarok bohém, könnyű
szerkezetű elektronikus rock pszichedeliáját követi. Első daluk a Smile témáját
tekintve a kapunyitási pánik félelmeit járja körbe rezonálós, jammelős, alter-acid
rock ’n roll vibrálásokkal és enyhén szellős grunge-os hatásokkal. Az ezt követő
Feeling Dies kissé rockabillys-re vett nyitó tempója után volt egy markáns,
vastag szólókkal átitatott heavy rock futamokat kapunk, amik valamennyire
átcsapnak az EP záró The Painter fuldokló, vergődő párkapcsolat hétköznapi
képét bemutató enyhén punk-alter rock szagú riffeibe.
A Marmunsk! a kilencvenes évek grunge hullámát kívánja
megidézni, némi alter/psy/punk fűszerezéssel. Időközben megtudtam, hogy a
csapat a nevét az oroszországi Murmanszk városáról kapta, amiből egy zenekari
team building-en elhangzott nyelvbotlásnak köszönhetően lett Marmunsk!.
A tavalyi évben húsz éves fennállását ünneplő atmoszferikus
progresszív death metalt játszó kisvárdai Moon of Soul zenekar zeneileg egy meglehetősen termékeny, pályáját
tekintve viszont egy annál rögösebb utat tudhat magáénak. Az 1996-ban alakult
csapat hazai viszonylatban azon kevés zenekar közzé tartozik, akik
kitartásukkal, kreativitásukkal és legutolsó sorban töretlen, vagy inkább
jócskán megtépázott lékesedésük ellenére is kitartóan dolgoztak a pillanatnyi
siker, és a hosszabb sikertelenség illúziókat szertefoszlató mezsgyéjén. Kezdve
az 1998-ban megjelent Világ fölötti mozdulat című demójukkal, az időközbeni,
majdhogy teljesen átszerveződött zenekari felállásukkal (jelenlegi felállásuk: Csernyánszky Gábor - gitár/ének, Csernyánszky
Tamás - gitár, Pilcsák Soma - basszusgitár, Molnár László - dob, ifj. Ficsór
Gyula - billentyűk), az elismerő pozitív kritikákkal, az Evergrey, az Opeth
és a The Ocean előtti fellépéseikkel, valamint országos turnéikkal, egészen a
2014-ben kiadásra került a Hangóceán című lemezükig bezárólag. Zenéjükben a szférikus
prog-death metál, azon belül is a Death-re és a Cynic-re jellemző bonyolult
technikai megoldások egyedi módon ötvöződnek az Opeth, a Psychotic Waltz és a Dream
Theater progresszív dallamvilágával, melyeket a sajátos, belső forrásokból
táplálkozó szövegeik, verseik tesznek még egyedibbé.
A most megjelenő, öt számos Világteremtő kislemezük szövegvilágnak meghatározó üzenete a
transzcendens világgal való kapcsolat keresése. Minden szöveg egyben üzenet egy
másik világból és ugyanakkor törekvés e belső világok felé is. Miközben komplex
és egyben atmoszférikus dallamaikkal kalauzolnak minket a lélek és szellem
végtelensége felé, mint ahogy azt teszik a kezdésként szolgáló lassú - doomosnak
is nevezhető - szirmonként kinyíló zseniális improvizatív szerkezetekkel felépített
The
Other Side progresszív rockos dallaminkban is. Az ezt követő címadó Világteremtő
egy az Opeth korai, a klasszikus ’70-es évek hard rock érájával
párhuzamot vonható nem túlerőltetett komplex technikása melo-prog-death metálos
vonalára hajaz, aminek sajátságos kifejező jelentést kölcsönöz a saját
belsőnket formáló ˝Világteremtő˝ ént központba helyező magyar nyelvű szöveg.
„Látsz e távolabb,
mint önmagad?
Szembe tudsz nézni a túlsó parttal?”
A Brothers Of Sky vastag veretű prog-metálos
szálai, valamint a klipes Univerzum egyszerre több témán is
futó bonyolult építménye lelkünk égi szférájáig nyúlik fel, ezáltal is lépcsőt
biztosítva szellemünk szabadságának. Az EP-t záró Világszakadás erős Dream
Theater-ös ihletésű dallamvilágával egyfajta zenei kozmikus átjárót nyit az
ősök szelleme és a ma emberének tompa tudata között. Üzenetként hordozva a ma
kincsein felülálló lelki, spirituális tudást.
A Moon Of Soul mostani
kislemezén ismételten 100 %-osan tudta felvonultatni az őket leginkább jellemző
zenei esszenciákat: a komplexitást és különös transzcendentális atmoszférát. Ez
mindenképp elismerendő, és dicséretükre váló. Végére pedig egy olyan személyes megjegyzés, amit elég ritkán szoktam kimondani…
Ez a zenekar sokkal többre érdemes, mint amennyit eddig elért. Hallgassátok
őket!
Már maga a címében is érdekes csemegének ígérkezhet a
napokban megjelent, hazai viszonylatban is meglehetősen egyedi, sajátságos és leginkább
rendkívül öntörvényű zenei irányzatokat képviselő két alkotó, Astru és Nagaarum közös split albuma. Munkáikat ismerve mondhatnám, tudom, mire számíthatok tőlük. De azt is tudom, hogy mindig ott van bennük az
alkotó sajátos én kihívása, aminek köszönhetően mindig tudnak egy kicsi újat,
meglepőt, és vagy a tőlük megszokottól mást is mutatni. Ez a valami más
tapasztalható a mostani, 10 dalos közös lemezükön is.
…a mizantrópia és elidegenedés újabb értelmezései… Nagaarum két
monumentális, összesen 20 percnyi játékidejű nyitótételeiben bizarr mód mossa
össze a poszttraumatikus, idegleléses funeral doom, az avant-garde, ambient black
metal és a neo-klasszikus kamarazene határait. A Sarjadó rövid nyitányú
neurotikus sikálása után egy gyönyörűséges klasszikus zenei (zongora, hegedű, cselló, stb.) etűdöt
kapunk. Amiből mély torok énekek kíséretében áriáznak ki a nehéz atmoszférákat
hordozó, öngyilkos, temetői gyászmenetekkel és az előbb hallott klasszikus
hangszerekkel tovább színezett post-black, valamint a hozzákapcsolódó Erjedő még fájdalmasabb, a sáros földig hajló doomos
bánattal végig kísért kozmikus, álomszerű lebegései. A két meglehetősen merész
megoldásokat tartalmazó dal testesíti meg az album nyugodtabb, egyben
depressziósabb vonalát. Míg az album további részében Astru posztapokaliptikus ipari hatású, nyolc tételes ridegségének
lehetünk fültanúi.
A legnyersebb formákat birtokló erő eretnekeinek üldöztetése
című tétele a tőle klasszikus értelembe vett veszett módon száguldó black metal
éráján indul pusztító útjára, majd válik egy dob-centrikus, vibráló
riff-szálra, ami pulzáló jelenlétével folyamatos lüktetést biztosít az őt
követő, a Feledés az idő hasadékában dalának hipnotikus zaj-ambient
terápiájában. A meglehetősen hosszú címemmel ellátott A nyersesség reményéért örömeiket
feláldozók tudatlanságától való fokozódó viszolygás elektronikus fémes vijjogásai,
valamint elmét kínzó sikolyszerű, a rideg kiüresedés hangjait kongató
futurisztikus monotóniája valami perverz koncepcióval kapcsolja magához az őt
követő négy dal közel 8 perces, a G.G.F.H. és a hazai Amon Head egykori 64
bittes kísérletezős minimal-elektro-dark anti-harmonikus dallamait megidéző ciklusát.
A záró, Árvák karácsonya című tétele Astru puritán, lecsupaszított, lassan
vánszorgó tempóit hozzák. A vánszorgó doomos tempóiból viharszerűen kitörő post-black
metalos váltásai egy belső depressziós én monológ megfogalmazás üzeneteit hordozzák,
amiknek figyelemfelkeltő hangsúlyt adnak a drámai hatásként bevillanó nagyzenekari
szólamok.
A diszharmónia és a szokatlan megoldások kedvelőjeként
annyit mondanék, hogy egy bizarr, de egyben összetett és audiovizuálisan kifinomult,
post-black elektro ambient zaj katarzisban lehet részünk. Bátran tegyetek
próbát vele. vagy mondhatnám úgy is: Kíváncsi fületeket …a mizantrópia és elidegenedés újabb értelmezései… nem mindennapi diszharmonikus
hangjai felé fordítsátok.
Szintén a tavalyi évről elmaradt pótolni valóm egyike az
instrumentális psychedelic/stoner-t játszó, dunaújvárosi Band In The Pit második
lemeze.
A 2009 óta létező trió (Késmárky Szabolcs - gitár, Prókai Norman - dobok és
Schneider Vilmos - basszusgitár) egyedi, improvizatív és nem utolsósorban
kísérletezős zenéjük sivatagi derengései meglehetősen egyedül állónak számítanak
a magyar rock-metal palettáján. Ahogy azt korábban már elmondták: „Ha az egyes zenei stílusok városok egy
térképen, akkor a ma már dob-basszus-gitár felállásban játszó Band In The Pit egy
a városokat összekötő végtelen országút mellett álló motel. Elsőre
kézenfekvőnek tűnik a stoner rock jelző használata, közelebbről nézve viszont több
a zenében az atipikus elem, mint a stoner zenei eszköztár kelléke. A 10-20 perces,
önmagukba körkörösen visszaforduló, mániákusan ismételgetett témákra épülő
instrumentális számok meg sem próbálnak verze-verze-refrén-verze dramaturgiájú
daloknak tűnni, sokkal közelebbi rokonságot mutat a hill country blues-zal,
mint az ún. mázsás riffeléssel”.
Második, egyszerűen csak - (hogy
most kötőjel, vagy mínusz, nem tudom) címmel ellátott három tételes,
valamivel több, mint 50 perces anyaga jócskán el tudják vinni az arra fogékony
hallgató képzeletét egy kietlen, de annál nagyobb nyugalmat árasztó,
utópisztikus, hőségtől felperzselt bolygó felszínére. A zene hatására agyamban
felötlő kozmikus táj látképekre igen csak ráerősít a borító sárgás kőzetű
kráterének mélyéről figyelő szem. Ami feltette bennem, hogy milyen prespektívából
is nézzem azt? Ugyan is, ha sokáig nézünk, akkor sem tudjuk igazán eldönteni,
hogy most az a szem vajon minket néz? Vagy csak mi nézünk egy rejtélyes teremtmény
egy részletét. De talán ez csak a Nietzsche féle: „Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is
beléd néz” filingű apró tűnődéseimnek részleteiben való elvesztésének perspektívája…
Utazásunkat a Sunny Compound Fractions fémes húrjain
megcsusszanó blues-os szekciói indítják. Az effektpedálok elektronikus armadáján
átvezetett koszos hangok delejesen vibráló textúrái rétegről rétegre épülnek
fel és nyílnak meg egy szoros szimbiózissal összefonódó psy/space/desert rockos
intenzitásba. Az ezt követő finom kozmikus porszemcséken sodró Stereoslide
közel 32 perces pszichedelikus "darkstep" improvizatív filmzenés szálai, és a már-már
a kortárs jazz kísérletezgetős határait feszegető, de annál elevenebben lüktető
monotóniája egyfajta bizarr életszerű elegyet alkotna, amiket szinte széttép az
időközben felerősödő groove-centrikus torzítások energiái. A záró Secondhand
Essence mikrokozmikus zöngéiből fékevesztetten kitörő, katódcsövek
szétégető, űrtraktorként zakatoló, nehéz rögöket kifordító riffei mind az
album, mind pedig a Band In The Pit jellegzetes
- pszichedelikus stoner - zenei keresztmetszetéhez nyújtanak szilárd és stabil
vázat.
A tavalyi évről idényre áttolódott elmaradásaim egyik pótolandó
darabja a Her Highness és a Worthless december elején megjelent
split-anyaga.
A budapesti lepusztult doom/sludge/noise-t játszó Her Highness és a debreceni, hasonszőrű,
experimental post-sludge metalos Worthless
közös EP-je előadónként 2-2 dalt rejt. A kezdést a Her Highness ˝Demolition of Mind˝valamivel több mint öt perces, sötét
matériákra épített, hat láb mélyre-hangolt lassú vontatmányokkal felmálházott
szabbatista istentisztelete adja meg, amit a ˝The Budd DwyerMethod˝
torz erősítőkre kötött sludge/blues-os riff szörnyetegeinek fülünket tépő marcangolásai
követnek.
Ezután jönnek a Worthless
˝Green
Dragon˝ riff-centrikusabb, enyhén neurotikus töltetű pszichedelikus, desert
stoner-es elszállásai, amik egy röpke mocsaras dagonyában végződnek. Az ezt
követő, ˝No Home˝ című szerzeményűk ellenben az előzővel egy erős post-noise
vonalat követ megtartva annak neurotikus delejekben utaztató jellegét, és a végére
igen csak arcba csapó sludge metalos erejét.
Az egyébként duó formációban működő két csapat dalaikban
egyfajta kiegészítő jelleggel használnak fel, és levezető narrátori szövegeket,
amiknek köszönhetően még jobban kidomborodnak a zenéjükből áradó (Om, a Black
Tar Prophet, a Subrig Destroyer, és az Omega Massif zenei világára hajazó) áldott
monotonitás rémképei.
A Nude Bush egy 2013-ban alakult, budapesti fiatalokból
álló zenekar. Zenéjükben a stoner, a garázs rock elemektől a funky-ig sok
stílus keveredik és olvad egybe, amit saját elmondásuk szerint: garage stoner funk zenének neveznek. Akár
úttörőnek is mondhatnánk a ˝vállalkozásukat˝, de nem akarok felesleges
taglalásokba, s okoskodásokba bonyolódni. De az biztos, hogy a klasszikus
értelembe vett sivatagos, zöld füstfelhős sztoner műfaj is megérett a reformra.
Amire jó kezdeményezés lehet a Nude Bush napokban megjelenő hét dalos Door To
Groove című debüt-lemeze.
A srácok (Somos Máté -
gitár, ének, Kohári Szabolcs - gitár, Dósa-Bugner Botond - dobok, Becsei Dániel
- basszusgitár) Warm Up daluk képében rögtön egy lendületes ˝Ramones családba illő˝
gumi punk ’n’ roll témával indítják albumukat, ami után a füstösebb riffelésű All
The Talk jön. Ezt követi a Psycho Bitch hasonlóan az előző dal
sivatagos tematikájához, amiből kiérzik egy enyhe inde-alter vonzalom is. A Roasted
Page-ben már előtűnnek a táncoslábú funky-rock-dicso hatások, amiknek
ez idáig nyoma sem volt… na, de majd ez után. A dalban van egy jó adagnyi RHCP
hangulat és bujkál benne egy remek, a ’80-as évek feelingjét idéző, elszállós
art-rockos betét is. Mint ahogy egy nagyon jó funky-blues hangulat bujkál az ezután
jövő Guardian
Angel elnyújtott gitárjaiban és az őt követő Masters prog/jazz-es
megoldásaiban. A záró, No Bigger Crime talán az a dal,
amiről a srácok az elején beszéltek: garage stoner funk. Koszos, nyers és mégis
dallamos.
Ami igazán előnyére válik az albumnak a jópofa képregényes
börleksz borítón kívül, az a sokszínű és hangulatos gitár játék. Ami néhol
kicsit füstős, néhol táncolós funkys, rockos, vagy épp
alteres. De egy fejlődő képes csapattól kezdésnek nem is kell több. Hallottunk
már nagyobb nevektől szarabbakat is… és ezt nem vigasznak mondom.