2014. július 23., szerda

Hagstone – Ancient, Majestic ’EP 2013

Az Észak-Londoni angol-magyar vegyes felállásban működő Hagstone nevű doom formációt még nem igen ismert a magyar doom/stoner zeneket kedvelők körében. De remélhetőleg a hazai pályát most először debütáló kislemezükkel idehaza is jócskán találnak rajongókat maguknak. A zenekart 2012-ben Sztrikinacz ˝Rob˝ Róbert és Chris ˝Deko˝ Poore a zenekar két gitárosa alapította egy téli estén történő  kis kocsmai baráti beszélgetés és poharazgatás során. A kiinduló ötletből különböző hirdetések útján 2013 tavaszára valóságosan is összeállt a zenekar - Margitai István dobok, Giovanni ˝Gio˝Gagliano ének és Andy Birmingham basszusgitáros - végleges formációja. A tagok közül Chris ˝Deko˝ Poore rendelkezik komolyabb zenekari múltja. Korábban a Sleeping Myth nevű stoner, majd a Crimson Altar és a Winter’s Veil nevű dallamos/goth rock zenekarok sorait erősítette. De természetesen a többieknek is meg volt a magukhoz mért kisebb-nagyobb zenekari tapasztalata. Ebből kifolyólag a próbatermi jammeléseikből, korábbi egyéni dalötleteikből, valamint a közös zenei elképzeléseikből hamar összeállt egy kislemeznyi, bemutatkozó anyag, amit Ancient, Majestic címmel 2013 nyarán, a dobok és a keverést kivéve, teljes egészében a házistúdiójukban készítettek el.  A hivatalos megjelenés ez év decemberében volt 250 darabszámos limitált CD formájában, aminek terjesztését szintén limitált példányszámban átvette és kiadta az Észak-Ír Sarlacc kiadó. Zenéjükben a stoner és klasszikus doom, valamint a ’80-as évek heavy metál témáinak erős keveréke érezhető.  Saját bevallásuk szerint zenéjük olyan bandák hatására gyökerezett ki, mint a Grand Magnus, Pentegram, Cathedral vagy épp a magyar vonatkoztatású Mood, illetve Wall of Sleep. A zenekar 2013 őszétől koncertezik aktívan, számos híresebb londoni klubban játszott már, valamint Birminghamben, Readingben olyan zenekarokkal egy színpadon, mint a Serpent Venom, Conan, Greenhorn. 2014 februárjában hivatalos videoklip jelent meg a Nowhere Child című dalukhoz, mely teljes egészében rajongói finanszírozással készült el a Pledge Music segítségével.


A Hagstone most megjelenő, idehaza is bemutatkozó Ancient, Majestic kislemeze öt klasszikus alapokra épített lassú tempójú tradicionális doom tételt tartalmaz erős fuzz stoner riffekkel megbikázva. Ilyen riffek bugyognak fel egymás után az albumnyitó, és mondhatni az album legerősebb dalából, a Nowhere Child lassú és középtempós mocsaras-sivatagos hömpölygéseiben. Az iker gitárok remekül húzzák az a szikla kemény riffeket. Gio énekében, dallamaiban van valami fájdalmas remegés, amitől, és kissé Dio-s orgánumával egyedi hangulatot ad a dalnak (és a későbbi daloknak is). Főleg a dal középrészén beépítet heavy balladás részben, ahol már szinte sírásba folytja hangját, ami alól az ujult erőre kapott horogszerű riffek tovább vonszolják a dal doomos feszességét. Egy sötétebb témáktól felmálházott végzetet húznak a Like A Rat ridegebb, vastag ritmusai, és az ezeket megtörő erősen Over Kill-re emlékeztető thrash/doom témák valamint a kolompok és cinek dupla tempós fúziója. Gio pedig hangjában megint hozza a reményt vesztet végítélet remegését. Az ezt követő Moment Of Clarity egy rövid és misztikus intros áthidalás az első két dal iszapos stoner/doom-ja és az ezután következő  a ’80-as évek hőskorából merített Not A Dream metál témái között. Ebben a tételben remekül egybe vannak gyúrva a lassan elnyújtott doom riffelésű dallamok, valamint a klasszikus akusztikusan balladás heavy metál témák, amik alól a fájdalmasan előtörő borongós ének és a ciklikusan visszatérő gitárszólók igazi himnikus hangulatok felé sodorják a dalt. Az albumzáró Burn Me Blind is jó adagot merít a ’80-as évekből, azonban a lassú málháknak köszönhetően egy misztikumban úszó ősi komor Pentagram-os zenei élményt terít elénk, amit erősen befolyásolnak az ősi legendák, mitológiai történetek, és megkockáztatom, hogy E. A. Poe, vagy Lovecraft sötét világa is. És ebbe a világba megint csak remekül beleillik Gio nem mindennapi, remegősen egyéni hangja. Bár nem tagadom, néha érzek benne egy kicsi bizonytalanságot, vagy inkább vissza fogottságot. De ez mit sem ront a dalok mi voltán.

Azt hiszem Hagstone – Ancient, Majsetic kislemeze jellegzetes módon idézi meg a klasszikus doom hangulatot és egyben remekül ötvözi magába a súlyosabb mély tempókkal elegyített stoner rock mocskát. Gio tiszta, egyedi énekhangja csak élvezetesebbé teszi a dalokat, amiket újra és újra meglehet hallgatni, mindenféle kifogás nélkül. Szép reményekkel kecsegtetnek a doom zene jövőjét illetően. A limitált CD-ért és pólókért a csapat elérhetőségein lehet érdeklődni. 


Tagok: Sztrikinacz ˝Rob˝ Róbert – gitár, Chris ˝Deko˝ Poore – gitár, Giovanni ˝Gio˝Gagliano - ének, Margitai István - dobok, Andy Birmingham - basszusgitár






2014. július 21., hétfő

Urania – Neptune (2014)

Annak ellenére, hogy Aiwass az Urania-t egy ideje pihenő vágányon parkoltatja, egyéb zenei elképzeléseire koncentrálva, ujjai alatt mégis születnek új progresszív, jellegzetes pöfögős Urania riffek. A most megjelenő Neptune album 6 dalából is ismerősen recsegnek és ropognak ezek a jellegzetes riff-őrlemények, de mégis ott van bennük a folyamatos megújulás, és a rá jellemző egyediség is. Hallgatva az album dalait meg merem kockáztatni, hogy az eddigi legjobb szerzeményei vannak a közel 40 percnyi játékidőbe besűrítve. 


Már az album címadó dalában a Neptune ködös, misztikus nyitásából erőteljesen ugranak elő ezek a jellegzetes vastag, zakatoló Urania riffek, hogy a maguk sivatagosan széljárta, ciklikusan egymásba fonódó ritmusaival húzzon a zöld habok alá. A közel 11 perces tétel dallamtémáiban sorba jönnek a fúziós jazz, a pszichedelikus, és a morózusabban morgó, hallójáratainkban örvényt kavaró doom/stoner tajtékok. A lávaként hömpölygő lassú elnyújtásokkal tarkított Vertigo enyhén dühös dallamai, hol hardcore-os pattogással ugrálnak egymás nyakára, hol psy vonalú látomás hangképekkel folynak belénk, amiket egyszerűen szétrobbantanak a Heroica dob centrikus, (death/thrash metálos) géppuska ropogású pörgős, és áramütésként csapkodó gyors ritmusai. Az Intermezzo egy víz alatti rövid nyugalom éteri áradását sodorja a delejesen vibráló hangfoszlányaiba bújtatott keleties dobok, csörgők, perkák recsegéseivel, amit újabb Urania eposzként követ a hasonló, de kissé összetettebb, poros sámánisztikus mágiával dübörgő, a Sunstone Voyage vibráló riff kürtőiből áradó hőség.  És ha már mágia varázsánál tartunk, a tajtékzó zöld habok albumát bezáró Vampires II. tétele egy 9 perc hosszúságú rejtelmes filmzene és a jazz fúziójának halucinogén szemfogakként nyomja az öröklét hangulati káprázatába. 

A Neptune hangzásilag és hangulatilag nem csak, hogy vadabb, de erőszakosan rémisztőbb és magabiztosabb is lett az eddigi anyagainál. A markáns riffek, a jellegzetesen elszállós fúziós témák, valamint az ütősök nagyobb és változatosabb szerepe a dalok témáiban egyfajta törzsi misztikumot is belecsempésznek a Neptune rituális audiovizuális élményvilágába. Nem kell fülelni, tisztán hallani minden hangot, zizegést, buborékot. Azt is megmerem kockáztatni, hogy Aiwass az Uránia életének egy jelentős mérföldkövéhez, vagy újabb szakaszához ért ezen albumával. És, hogy lesz-e ennek valamikori folytatása… az csak rajta áll. 




2014. július 10., csütörtök

Wall of Sleep – Nincs kegyelem „a saját sírunkat ássuk az idők végezetéig”

Wall of Sleep hazánk egyik meghatározó doom metál zenekara. Utolsó albumuk a 2010-es When Mountains Roar megjelenése óta lassan kerek négy év telt el. De ne gondolja senki, hogy a csapat ezeket az éveket pihenéssel, vagy lazsálással töltötte. Szép csendben, mondhatni a ˝tőlük megszokott módon˝ már jó ideje készülnek új albumukra, amit ha minden jól megy hamarosan meg is jelentetnek. Erről az új albumról faggattam Cselényi Csabát egy rövid villámbeszélgetés keretében.  

Először is nem tagadom, én kíváncsian várom az új albumotokat. Szóval mit lehet róla tudni, hol tartanak most a munkálatok? 

Lényegében befejeztük, most az utómunkálatok zajlanak. Jaya-nál (Audioplanet Stúdió) van az anyag, ő keveri, maszterizálja. A legutóbbi albumon is vele dolgoztunk és elégedettek voltunk az akkori együttműködéssel. A felvételek egyébként nagyon hosszúra nyúltak, többnyire rajtunk kívül álló okok miatt. A dalok készen vannak már vagy 2 éve. A felvételek még 2013 őszén megkezdődtek, a dobokat tavaly szeptemberben rögzítettük. Néhány váratlan technikai probléma miatt azonban jegelnünk kellett a stúdiózást, így idén tavasszal fejeztük be a munkát. Ahogyan említettem, Jaya kever, de ő sem egy kapkodó idegbeteg, szóval lassan haladunk. Én személy szerint 2014 őszi/téli megjelenésre számítok.

Mikor, és melyik kiadónál fog megjelenni? Van már az albumnak címe, és hány dal hallható majd rajta?

Egy kiadóval már megszületett egy elvi megállapodás, de amíg nincs konkrét döntés a megjelenésről, addig erről nem mondanék többet. Az album, No Quarter Given címmel fog megjelenni és kilenc tétel fog rajta szerepelni.

Mit mondanál el az új albumról, mire számíthatunk?

Elég változatos albumról beszélhetünk. Ez a lemez talán a When Mountains Roar albumunkhoz képest is játékosabb, kalandozósabb. Klasszikus sabbathista alapvetésektől a Trouble-ös zakatoláson át a már-már Van Halen-es amerikai rockig elég széles skálán mozognak a dalok.  Érdekesség még, hogy jobban előtérbe került a már az előző lemezen is használt Hammond orgona.


Ha már említed a When Mountains Roar albumot, az ott megjelenő zenei megoldások, hatások, a hard rockos, bluesos frissítéseket ezek szerint erősen megjelennek az új album dalaiban is?

Ennél még több is megjelenik egyes dalokban. Az énektémák kapták a központi szerepet és azoknak megfelelően alakultak a díszítések, de még a szólók is. Most Balázs játszotta az összes szólót, Sanyi csak az ikertémákban vesz részt. Bali nagyon odatette magát és a szólók minden dalban szinte az énektémák kiegészítései.

Az előző album szövegeinél te igen előtérbe helyezted a hétköznapi ember félelmeit, gondjait az apostoli és bibliai témákkal szemben. Most milyen témák köré építetted fel a dalokat?

Ahogy a cím is sugallja, nincs kegyelem. Félreértés ne essék, én hiszek az isteni, vagy krisztusi kegyelemben. Majd annak is eljön az ideje, de most ezen a földön nincs kegyelem. Nincs kegyelem a hétköznapi életben, úgy ahogy a harcmezőkön, az üzleti életben, a politikában, de még a szerelemben sem. Nem vigyázunk egymásra igazán, nem vigyáz ránk senki. Csak a nagybetűs cél lebeg a szemek előtt minden területen és az ehhez felhasznált eszközök is kifinomultabbak és kegyetlenebbek. Ez az alapmotívum vonul át az egyébként nem koncept dalfüzéren.

Ezek a más zenei hatások, ötletek tudatosak, vagy egyszerűen csak kíváncsiak vagytok, hogy bizonyos témák együtt, hogyan fognak szólni?

Én úgy gondolom, hogy mindannyian érzelmi alapon közelítjük meg a zenét, kiváltképp az utóbbi időben, ahogy lassan korosodunk. Sanyi és én már túl vagyunk a negyvenen és egyre inkább élvezni akarjuk azt, amit csinálunk. Ha a főnök hoz egy témát és az megmozdít bennünk valamit, abból dal születik. Sanyival kezdünk igazán összecsiszolódni és bár ő az abszolút döntéshozó a zenében, mégsem kényszerít olyan dolgokra, amelyek nem mennek, vagy amiket nem tudok örömmel vállalni. Azt hiszem elkezdtünk kalandozni egy kicsit. És ha egy szokatlan, de megragadó dallam, vagy téma jön elő, akkor az már kihívás mindannyiunk számára.

Még az előző albumnál maradva. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez az album amolyan vízválasztó volt a Wall of Sleep történetében. Hisz frontember váltás, némileg zenei megújulás. Ami szerintem csak jót tett nektek. De mégis úgy érzem, hogy akkor kissé furcsállóan álltak hozzá a rajongók, nem? Szerintetek mára ezek a furcsálló kedélyek lecsillapodtak, és mennyire csillapítja az akkori kedélyeket az új album?

A WoS nem egy ortodox doom banda. Ezt úgy értem, hogy az ős-doom mellett mindig is ott volt a klasszikus ikergitáros rockzene a muzsikában, mindig is feszegettük egy kicsit a határokat. A legnagyobb váltás inkább a szövegekben volt: a Holdampf-érához képest én direktebb szövegeket írok. Ezek a versek sem könnyű témák, de kevésbé ködös szóképekkel játszadozom. Valaki nemrég azt írta a szövegekről, hogy minden súlyosságuk ellenére ott lappang bennük valamiféle remény, van bennük valami menedékadó hangulat. Ez a frontember váltás egyébként már rég lerágott csont. Eddig volt 87 rajongónk, most van 69. A kérdésedre válaszolva: a kedélyeket nem az új album csillapítja, hanem a zenekar teljes tehetetlensége, ahogyan működünk. Lassan teljesen elfeledkezik rólunk mindenki, végül 5 trottyos nyugdíjas állítgatja majd a hallókészülékét a próbateremben. Az évi 2-3 koncerttel, meg a 3-4 évente rendre kiadott albumainkkal a saját sírunkat ássuk az idők végezetéig.




2014. július 3., csütörtök

Dusty Chopper – Dusty Menni Amerika!

A hazai vörösnyakúak él csapata a Dusty Chopper ez év októberében lép fel Amerikában a Los Angelesi Whiskey A Go-Go-ban. Pontosabban október 18-19-én a Hell Of A Night at the Whisky and the official afterparty-ján, ahol bemutatják a hamarosan megjelenő Hell Of A Ride debütáló albumukat.


Egy Los Angelesi szombati metál fesztiválon leszünk a Whiskey a Go-Go-ban headliner „szenzáció” zenekara – meséli Borisz, a zenekar gitárosa. 23:45-től másnap 00:30-ig toljuk az ipart, utána pedig belevetjük magunkat a hivatalos afterpartyba, ami a Rainbow Bar-ban lesz reggelig. Az éjszaka alatt hét zenekar lép fel, a további infók hamarosan fent lesznek az eseményen, illetve a Whiskey a Go-Go hivatalos oldalán is! 





2014. július 2., szerda

Green Machine – Fortress Of Thorn ’EP 2014

A Green Machine eddig Magyarország első számú Kyuss tribute zenekaraként volt számon tartva. Mondom eddig… azonban az egy hónapja megjelent Fortress Of Thorn, négy saját dalos bemutatkozó kislemezükkel kiléptek a „tisztelet” bandák soraiból, és bebizonyították, hogy saját ötleteikből és zenei elképzeléseikből is tudnak alkotni.


De lássuk csak ezt a négy számot. Az első track az In This Storm egyedien állat lett. Nekem mindig is bejönnek az ilyen lassú fuzzos vontatású szabbatos riff hegyek. Peru énektémája megafon recsegéssel hömpölyög végig lüktető nap égette zakatoló témákon. A Fuzzland ezerrel száguldó, pörgős ritmusaiból már kiérezhető a sivatagos Kyuss vonal, de ez nem is baj, elvégre ebből indultak ki. Ami viszont még nagyon feldobja a dal színeit az a laza, elszállós dallamvilágú hard rockos, rock n' roll/fuzz-os betét a dal közepétől. A One Once Man II dal címre minden Kyuss szimpatizáns felkapja majd a fejét. De ez nem is csoda, hisz olyan mintha az eredeti folytatása lenne némileg gyorsabb változatban. Ami nekem kitűnik belőle, az a refrén, illetve Peru énekében megbújó Led Zeppelin-es hatás. Olyan mintha a Led Zep – Black Dog-ját hallanám. (Ezt viccesen meg is említettem is neki legutóbbi beszélgetésünk kapcsán. Ő meg kissé szabadkozva így válaszolt rá: - „Tök jó, bevallom sosem gondoltam volna. Imádom azt a számot amióta meghallottam, de így direktbe nem akartam bele tolni.” Nyugi Peru! Ez ad neki egyedi ízt, és te is tudod, hogy vannak hatások, amiket nem lehet csak úgy elhagyni.) A záró dal a Two címet viseli. Ami egy igazi zakatolós stoner mocsok, egy szemét, kissé már metálosan tombolós fejrázós veszedelem.


Jó kis sivatagos stoner rock album lett az első Green Machine cucc. Tele remek riffekkel, és igazi laza bulizós sivatagi hangulattal. Tribute bandaként (bár én nem vagyok egy tribute párti) nem tagadom jól adták vissza a Kyuss-t. De ez többet ér annál mintsem, hogy azon a régi vonalon folytassák. Azért azt is remélem, hogy az ifjonc feltörekvő csapatok nem erre veszik az irányt. Mert egy ilyen zenekarból elég egy is hazánkba. 





Spacedust - 2014 Demo

A budapesti Spacedust zenekar 2011-ben alakult. Első nagyobb fellépési lehetőségük az R33-as blogfesztiválon volt, amiről teljes hang és koncert video is készült. Azóta folyamatos játszanak, és főleg Budapesten szórják a pszichedelikus űrporral elegyített stoneres underguound zenéjüket.


Négy dalos kislemezük nyitó dala a Comet is ilyen koszos lendületű, mélyre hangolt fuzz-os űrsétára invitál minket a búgón lüktető desert rockos riffeivel. Ezek egyesen folytatását kapjuk meg a No Way Back stoner road movie-s sztrádáján, melynek szegélykövei  delejes pszichedéliával mutatnak az őt követő Drift táblája felé. Ha az előző dalt road movie-nak neveztem, akkor ez egy igazi tudományos sci-fi film zenéje is lehetne. A hangok, mint az űr feketeségében csillogó távoli fénypontok egymás után ragyognak fel, és hoznak új és új, de mégis egy önmagába folytonosan visszatérő ciklikus space-jazz dallam hangulatot. És, hogy van-e azokon a csillogó távoli fényeken túl is élet, arra igenlő választ kapunk az Outlaw Story kristálytranzisztorából sugárzott, kissé régi módisra vett mágneses pszichedelikus space rockjából.

Lényegében egy kellemes űr-rock sétát az a 4 dal, amit be kell, hogy valljak jobban szól, mint a srácok általam látott eddigi koncertjei (bár ez gondolom nem az ő hibájuk). Ami nekem még hiányzik a dalokból, az a dögösebb űr szemét, vagyis, hogy érthetőbb legyek a gitárokba kellene még egy kis erő, és az énekbe több dallam a funky-s szavalgatás helyet. De ez csak az én véleményem...
Nos, ennek tudatában Kedves Hölgyeim és Uraim! Kérem, foglalják el helyeiket a Spacedust Raketa Compact fedélzetén, és kapcsolják be öveiket. A Spacedust legénysége nevében is, Üdvözlöm önöket a fedélzeten. Megkezdjük a felszállást!