2014. szeptember 28., vasárnap

Hagstone - A doom, mindenhol doom

A hazai doomerek számára remélhetőleg már nem cseng idegenül a Hagstone zenekar neve. Az angol-magyar vegyes felállásban működő Észak-Londoni doom banda a nyár elején debütált itthon Ancient, Majestic című kislemezükkel, ami szerencsére igen jó fogadtatást kapott. Hogy mi is a zenekar története, célja, az Angliai doom életről és egyebekről Sztrikinácz ’Rob’ Róberttel a zenekar magyar származású gitárosával beszélgettem.  

Szia Rob! Kezdjük is az elején. Kérlek, mutasd be a zenekar és beszélj nekünk a megalakulásotokról? 

2012 végén botlottunk egymásba Chris-el egy online hirdetésen át. Én akkoriban épp azon gondolkodtam, hogy szögre akasztom a gitárt, és valami más hobbi után nézek. Küldtünk egymásnak pár demot, legurítottunk pár sört, aztán további tagok után néztünk. István elég hamar fedélzetre került a doboknál, így elindulhattak rendesen a próbák, jammelések, majd 2013 tavaszán Gio és Andy is csatlakozott. Nyáron összeraktuk és felvettük a debüt EP anyagát, ami az Ancient, Majestic címet kapta, ősszel pedig elkezdtünk koncertezni. Elég jól beindult a verkli, viszont ez év nyarán elváltak az útjaink Gio-val, a helyét Dan vette át a mikrofonnál, azóta vele építjük tovább a bandát.

Pár hónap alatt összeállt az Ancient, Majestic kislemezetek anyaga. Ezek szerint már az elejétől közös volt a zenei irány? Mik a kedvenceitek, hatásaitok? 

Olyannyira, hogy az EP-re felkerült három olyan szám, amit már évek óta megírtunk, még mielőtt ismertük volna egymást. A Like a Rat Chris egyik régi szerzeménye, a Not a Dream-et és a Moment of Clarity-t pedig még valahogy 2008-ban írtam, egyetemista koromban. Mindhárom dal nagyjából változatlanul került fel a lemezre. A Nowhere Child próbatermi jammelések eredménye, a Burn Me Blind pedig úgy született, hogy pár kallódó riffet átküldtem Chrisnek, ő hozzáírta a többit és dal formába öntötte. Végül a próbateremben persze mindenki hozzátette a saját dolgát, fésültünk mindegyiken egyet és egy elég konzisztens anyag jött össze. A szokásos doom alapok, mint pl., Sabbath, Cathedral, Candlemass mellett közös hatás mindenkinél a rockosabb, vagy klasszikusabb zenekarok, mint a Maiden, Grand Magus, Purple, Rainbow. Ezek egyébként mind meg-megjelennek helyenként a zenénkben, de nem volt pontokba szedett, szigorú stílusirányzat, dögös, súlyos riffek, erős tiszta ének és jó dalok, nagyjából ennyire határoltuk be magunkat az elején. Inkább ráérzünk egymás stílusára, preferenciáira és hagyjuk, hogy természetesen jöjjenek olyan dolgok, amik mindenkinek tetszenek.

Ennek a kis lemeznek a terjesztését átvette az Észak-Ír Sarlacc kiadó. Ez, hogyan történt és mennyire segített a terjesztésben?

Ez egy ilyen egyemberes mikro-kiadó, kimondottan retro cuccokra kihegyezve. Megkerestek minket, hogy kiadnák limitált számban kazettán a lemezt, mi meg úgy voltunk, hogy ha már szeretjük a régi dolgokat, akkor rádobunk egy lapáttal a nosztalgiára.  Főleg online terjesztéssel foglalkoznak és segítenek az ilyen retro hallgatósághoz eljutni, de ott még nem tartunk, hogy lemezboltokban lássuk magunkat. Egyébként egy kis német terjesztő is felvásárolt tízen-pár kedvezményes CD-t és ebay-en, meg online terjeszti Németországban, de konkrét adatokat még nem kaptunk, talán ideje lenne megkérdezni. 

2014 februárjában készítettetek egy hivatalos videoklip a Nowhere Child című dalotokra, ami teljes egészében rajongói finanszírozással készült el. Ez, hogyan működik? Mert bevallom én ilyenről még nem nagyon hallottam, főleg nem itt nálunk Magyarországon. 

Ez a Pledge nevű platform olyasmi, mint a Kickstarter, vagy az Indie Go-Go, csak kisebben. Röviden, a zenekar kitűz egy célt, pl. lemezfelvétel, videó, stúdióépítés, stb, és különböző exkluzív dolgokat ajánl anyagi támogatásért. Ez lehet a szokásos dedikált CD, póló/kitűző szett X összegért, köszönetnyilvánítás a CD borítón, de lehetnek egész érdekes dolgok, pl. koncert a hálószobádban, „rúgj be a bandával est”, vagy a „mi lehet a dobozban?” ajándék, mindegyik a maga áráért. A Pledge cég biztosít egy online infrastruktúrát és nyilván hírverést a zenekar kampányának, valamint, ha a célösszeget adott időn belül nem sikerül elérni, akkor minden hozzájárulást visszautalnak, így mindenkinek érdeke, hogy sikeres legyen. Bizonyítani kell, hogy minden ajándéknak, vagy felajánlásnak eleget tettünk a felajánlott összegért cserébe, és hogy a végösszeget valóban arra fordítjuk, amire eredetileg kértük nem lehet felmarkolni az összeget, és lelépni.


Az interjú elején már említetted az énekes váltást. Lehet arról beszélni, hogy Gio (Giovanni Gagliano) miért is távozott a csapattól? 

Elérkeztünk idén nyáron egy olyan ponthoz, ahol egy nagy lépést kellett a zenekarnak tenni, történetesen a nagylemezről van szó. Összeültünk megbeszélni, hogy hogyan is legyen tovább, valamint hogy átbeszéljük, újragondoljuk mindenkinek a zenekarban betöltött szerepét. Gio elképzelései  merőben mások voltak, mint a zenekar többi tagjáé. Mivel annak nem lett volna értelme, hogy bárki bárkit ráerőszakoljon arra, hogy időt, pénzt és energiát fektessen olyasmibe, amiről nincs meggyőződve, úgy döntött, hogy kilép a zenekarból. Ha jól tudom, jelenleg szólólemezt készít, kíváncsi leszek a végeredményre. 

Az új énekesetekről, Danről mit lehet tudni? 

Dan-t négy, vagy öt jelentkező közül választottuk ki. A poén, hogy tavaly, mikor énekest kerestünk őt is meghallgattuk, de akkoriban beteg volt, így akkor nem rá esett a választás. Azóta viszont sokat képezte a hangját, és rögtön hallatszott, hogy tudja, milyen stílusra van a zenekarnak szüksége. Gio inkább klasszikus/power metal vonalon mozgott, a Sabbath-on és a Down-on kívül nem sok doom dolgot hallgatott, Dan viszont nagyon szereti az ilyen súlyos-mocskos dolgokat és azonnal ráérez, hogy mit kell énekelnie egy adott dalban. Egyébként ugyanolyan hülye humora van, mint nekünk, rengeteget segít szervezésben, háttérmunkában, nagyon hamar megtalálta a helyét és a visszajelzések is pozitívak.


Ha jól tudom, vele már egy újabb kislemezre készültök. Ez mikorra várható, hol tartotok a munkálatokkal, mit lehet róla tudni?

Gyakorlatilag kész van minden, stílusosan október 31-én jelentetjük meg. Ez egy egyszámos kislemez lesz, ezúttal házi videoval megtámogatva. Egy 70-es évekbeli, Psychomania című bűn rossz horrorfilmen alapul, amiben egy sátánista zombi motorosbanda terrorizál egy békés angol kisvárost. Egyébként a hazai közönség korábban hozzájuthat majd a Hands of Doom válogatás kapcsán. Tervben van még limitált számú bakelit kiadása is, egy baráti doom zenekarral megosztva.

A Hagstone 2013 őszétől koncertezik aktívan. Kikkel koncerteztetek eddig? 

Rengeteg jó underground metal bandával összehaverkodtunk a koncertek alatt, akik bár nem nagy nevek még, jó zenekarok és jó viszonyt alakítottunk ki. Nyitottunk viszont olyan bandáknak már, mint a Groan, Serpent Venom, Conan, vagy Black Magician. Elég sokat kollaborálunk a Gevaudan nevű szintén fiatal doom brigáddal, velük fogjuk a közös kislemezt is megjelentetni, rendszeresen csereüdültetjük egymást koncertek terén. 

Hogy kicsit különbséget tudjunk tenni, beszélnél arról, hogy milyen is az Angliai doom, vagyis underground zenei élet? 

Küzdelmes.  A doom itt is rétegzene, méghozzá jelenleg kicsit talán telített is, elég sok stoner/sludge zenekar működik. Igaz, hogy Londonban több ember van, mint otthon, viszont több a koncerthely is, és több a zenekar, így elég nagy konkurenciával kell számolni. Emlékszem, mikor anno Wall of Sleep volt a Kultiplexben, nem volt kérdés, hogy mi lesz a szombat esti program, itt viszont van választék, különösen az underground színtéren. A koncertek nagy részét magunknak kell szervezni, a közönséget is általában nekünk kell befogni, előrelépés, hogy az első pár fellépésünkkel ellentétben már nem csak haveroknak meg barátnőknek játszunk. Ennek ellenére volt már nem is egyszer, hogy a többi fellépő zenekar tagjai alkották a közönséget, mert a szervező rohadt volt bármi hírverést kelteni, aztán az este végén széttárta a kezét, hogy ma nincs benzinpénz se, mert nem jött elég ember. Otthon vannak páran, akik nagy reményeket fűznek a zenei karrieremhez, de mindig ki kell ábrándítsam őket. 

Ha-ha… vagy is olyan a helyzet, mint itthon?

Igen, nagyjából, néha nagyban, néha még kisebben, de hasonló az irány. Annyiban sokkal jobb a helyzet, hogy elérhetőbbek bizonyos dolgok. Ha kell valami cucc, felmegyek ebay-re és lehúzom, ha fotós, vagy operatőr kell, találok elég hamar megfizethetőt is, és ez fordítva is igaz, ha valakit érdekel egy lemez, felmegy a banda honlapjára, kifizeti és letölti, nem kell a sarki lemezboltnak könyörögni, hogy rendeljék már meg ezt, vagy azt az albumot. Amennyire tudom, otthon ez az online vásárlás, Paypal dolog nem ennyire mindennapos, ez nagyban megkönnyíti a magunkfajta kiadó nélküli zenekarok dolgát. Egyébként a lényeg az, hogy minden nehézség ellenére szeretjük, amit csinálunk és úgy csinálhatjuk, ahogy szeretnénk. Élvezzük a zenét, amit közösen írunk és játszunk, ha pedig másoknak is tetszik, annál jobb.

Szóval hamarosan kislemez. Más jövőbeni terveitek? 

Nagylemez.  Pár hete összeültünk rostálni a demokat, nagyjából egy bő órányi anyagunk van, amit felvételre érdemesnek tartunk. Ezúttal viszont mindenképp szeretnénk kiadót, jelenleg ezen is dolgozunk. Szervezünk még egy nagyobb szabású koncertet Halloween-re, ahol a Slabdragger lesz a főzenekar. Jövő év elején pedig szeretnénk komolyabban kimozdulni London vonzáskörzetéből bulik terén.

Rob, köszönöm szépen az interjút! 

Én köszönöm a lehetőséget. 




2014. szeptember 17., szerda

Real Lies – 9 (2014)

A szegedi Real Lies zenekar most megjelenő első albuma akár a 2009-es Tenorman kislemezük egyenes folytatása is lehetne. Igaz a 9-es címet viselő albumuk megjelenéséig öt szendergő évnek kellett eltelnie, és az is igaz, hogy az eltelt évek alatt a grunge/alter/stoner vonalas csapat kissé a feledés homályába került. Olyan slágereik, mint a Kamionpuszi, vagy a Mechanikus keringő egyre kevesebbet forgott a köztudatban és a lejátszókban is egyaránt. Hosszú évek érlelték össze az őket ért hatásokat és az ezekből fakadó inspirációkat, amiket most megjelenő albumukban sajátos formába öntöttek. Ezért is írtam azt, hogy ez az albumuk akár kislemezük egyenes folytatása lehetne. De nem az, mert ez az album kissé másabb hangvételben szólal meg. Persze ott vannak a rájuk jellemző stílusjegyek, de ezek egy szabadabb, szellősebb, szélesebb skálán mozgó zenei felfogásban vannak jelen. Mindennek eredménye egy könnyen hallgatható, slágeresen dallamos melankóliával átjáratott alteres, és némi elszállós pszichedéliában megmártott stoner/modern rock album. 


Ilyesmi hangulatban indítja meg a lemezt a Róma című daluk, aminek már az első hangjából jön egy adagnyi Perfect Circle hatás. A dal lebegősen remegős ritmusai hangról hangra nyitják ki hallójárataink ajtaját és fogós melankóliájával egy könnyed rockos rádióbarát slágerként ég bele agyunkba. Ugyan ezt teszi az őt követő 46.2452 N. / 20.1646E alter/stoner rockos Foo Fighters dallami is, és az után jövő erős alter/grunge-os blokk, a Prizmaállandó, a Majd Azt Én Tudom, és a Döntetlen című dalaik összefonódó hármasa is. Nagyon tetszik, ahogyan a magyar nyelv játékosságát, és ritmikáját használják szövegeikben, amikhez remekül társulnak a könnyen énekelhető slágeres bohókás dallamok (amik engem az egykori, szintén szegedi Nyers zenekarra emlékeztetnek). A Bont egy könnyed modern rockos piszchedéliával, és némi post metálos ritmikájával oldja fel az előző blokk-hatást, hogy az utána következő újabb dal hármasából megkapjuk az album valódi feszességének lüktető „szív mintáját”. Kissé szélsőséges egységeket tömörít egymásba az Agytörés, Ó, Hallgass! Szabad!, és a Forró és Kék, Széteső dinamikus, torz gitár alapokra helyezett lendületes sodrása és koncepciója, amit ha koncerteken játszanak vétek lenne megbontani. Ez a gyorsan lobbanó, majd visszahulló, és elcsituló hármas remek befejezést ad az albumnak. 

Az biztos, hogy el kell kapni a megfelelő hangulatot a Real Lies albumához. Nekem is ezt kellett tennem. Hiába küldték el a srácok lassan két hete az albumukat, nem tudtam hirtelen mit kezdeni vele, mert első hallásra én is a kislemezt vártam. De a 9-es túlteszi magát is rajta. Belemerülve a Real Lies albumának borús zenei világába megállás nélkül, meglepetten füleljük új dallamaikat. 


Tagok: Mozsár Mátyás Ferenc - dob, Nagy Gergely János - basszusgitár, Váczi Balázs József - ének-gitár, Szabó Attila - gitár





2014. szeptember 16., kedd

Underground arcok: Szabó Szabolcs 'DROW'

A Hands Of Doom Underground arcok rovata, olyan zenészek portréjait igyekszik be mutatni, akik már jól ideje jelen vannak és koptatják a magyar underground színtér színpadjait. Hogy ki milyen sikereket ért el a zeneipar taposómalmában, honnan indultak, mit is jelet nekik a zenélés, arról saját szavaikkal beszélnek a zenészek. 

Az első Underground arcok interjú alanyom (aki egyben e rovat ötletadója is) a nyírbátori  Drow zenekar frontembere Szabó Szabolcs, aki 20 éve tevékenykedik a magyar underground zenei életében. Aki ismeri, az tudja róla, hogy egy olyan őszinte, nyílt és szókimondó ember, aki véleményét sosem rejtette véka alá. Amint ez kiderül ebből az interjúból is.

Szabolcs, én te neveddel először 2007-2008 tájékán találkoztam a Mortem nevű death/black formáció énekese ként. Mesélj, mi volt az első meghatározó találkozásod a rock-metál zenével? 

Magát a rock-metál zenét 1990-91 körül ismertem és szerettem meg. Soha nem fogom elfelejteni Alice Cooper Poison klipjét, amit akkor a televíziók elég sűrűn vetítettek. Az megbabonázott és kitörölhetetlenül belém véste a műfaj iránti szeretetet és végtelen elkötelezettséget. Valahol már akkor elhatároztam, hogy így vagy úgy én ezzel szeretnék foglalkozni, persze gyerek fejjel nagy-nagy terveket szövögetve. Egyre inkább elkezdtem beleásni magam a stílusba. Olyan nagyszerű csapatokra találtam akkor, mint az AC/DC, Guns’n Roses vagy a Metallica. Természetesen, ahogy telt az idő, és ahogy mélyült az érdeklődésem egyre inkább rátaláltam a metál brutálisabb képviselőire is, Sodom, Kreator, Paradox, korai Sepultura és még sorolhatnám. Ezzel együtt viszont rátaláltam az egyik igazi szerelemre a death metál műfajára, és képviselőire, mint a Morgoth, Massacre, Obituary, vagy a Deicide.

Első zenekarod az Aggression 1992-ben még egyszerű iskolai, baráti zenekarnak indult. Ami sokunk életében, mint nekem is akkor csak egy jó buli volt. Benned már akkor meg volt az a komoly elhatározás, hogy a zene szerves része lesz az életednek?


Igen! Mondhatjuk úgy, hogy én már akkor is komoly elhatározással, komoly tervekkel vágtam bele a ’’zenekarosdiba’’. Érdekes, mert akkor egy teljesen más világ volt. Összetákolt, hiányos dobcuccok, márkátlan esetleg szintén barkácsolt gitárok, házi készítésű erősítők, torzítók, stb. Mégis megvolt a maga hangulata a dolognak. Szobában próbáltunk, kétkazettás magnóval rögzítettünk dalokat és őszintén elhittük a magunk kis világában, hogy egyszer hatalmas sztárok leszünk. Nagyon kedves emlékek ezek. Az Aggression egy gyönyörű kezdete volt annak, hogy megízleljem azt, hogy milyen is zenekarban barátokkal zenélni, még ha ezt nem is igazán lehet mai füllel már zenének nevezni.

A black metálos Imburr, és a death vonalas  False Dissemination után 1997-98-ban jött a hard core vonalas death/thrash zúzdás Sick Reality. Sajnos nem sok, vagy azt is mondhatnám, hogy szinte semmi infót nem találtam ezekről a csapatokról. Mesélnél ezekről az időszakról? Például milyen volt az akkori magyar underground zenei élet, ha lehetett, akkor ilyenről beszélni?

Ez a két zenekar már középiskolás időszakhoz kötődik. Nem csodálom, hogy nem találtál infókat sajnos már én is csak az emlékeimben őrzöm a két formációt. Az Imburr egy kétszemélyes black metál érzés volt, afféle Burzum hatásokkal. A False Dissemination pedig egy vérbeli death/grind horda, ahol mátészalkai és nagykállói srácokkal zenéltem együtt. Sajnos abban az időben nem volt ilyen könnyű csak úgy demót rögzíteni mint manapság, és ugye a pénz sem vetett fel minket így legnagyobb sajnálatomra innen sincsenek hangfelvételeim. De az a feeling viszont nagyon hiányzik. Kézzel rajzolt logó, postai úton történő levelezések, kapcsolattartás, demók beszerzése és cseréje. Valahogy akkor az internet nélkül is jobb volt az összefogás, több volt a segítség és sokkal többen jártak a koncertekre. A Sick Reality 1997-ben indult és ez a zenekar már ismét Nyírbátorhoz köthető. Garázs, sok próba, jó barátok és rengeteg pia. Igazi hard core/thrash életérzés, hatalmas koncertek a helyi Tüzesvízben. De amilyen intenzitással indult és működött a banda olyan gyorsan vége is lett csaknem két év után, amikor 1999-ben jött a nagyon nem várt sorkatonai szolgálat.

Ez után 2004-ben jött a Mortem. Ha jól sejtem ez a zenekar egy meghatározó állomása volt a te zenei életednek. Mi is ennek a csapatnak a története?

Mortem
Igen… Nagyon hosszú ideig győzködtem Madura Jani barátomat (ő volt a Sick Reality gitárosa is), hogy csináljunk már valami durva metál zenekart, mert nagyon hiányzott a zene és a színpad. 2004-re érett be a dolog, Jani akkor végre beadta a derekát. Nyáron nekiálltunk a próbáknak és végül kialakult a Mortem első stabil felállása: Madura Jani – gitár, Zsigó Laci – gitár, Krivánik Dani – szinti, én pedig énekesi poszton toltam. Eleinte kényszerből dolgoztunk dobgéppel, bár az első perctől fogva hús-vér dobost kerestünk. De mivel hónapok múlva sem jelentkezett senki a posztra, úgy döntöttünk, hogy legyen az egyik védjegyünk a dobgép és hozzuk ki belőle amit lehet. Közben csatlakozott hozzánk Emőd Balázs a bőgős poszta és úgy döntöttünk a zenénk legyen olyan brutálisan egyedülálló és rideg, amilyet még nem hallottak ebben az országban.  A számításaink bejöttek, ha úgy vesszük. A környéket letaglóztuk a könyörtelen pusztításunkkal, de végül is rengetegen megkedvelték a zenekart, elég sokan nyitottak az újra akkoriban. Mindenesetre mi büszkék voltunk, hogy nem álltunk be egy unalmas, kitaposott sorba a death metal keretein belül. 

A Mortem kijött két demóval és már a nagylemez terve előtt álltatok, amikor megszűnt. Annak ellenére, hogy elég nagy sikereket értetek el ezzel a felállással. Mégis mi történt? Mi hozta a zenekar végét? 

Az első demónkat már pár héttel a megalakulásunk után rögzítettük, annyira termékeny volt a csapat. 2006-ban ki is jött az Eső című EP, közben rengeteg koncert. Majd jött volna az Avidja album. A felvételek már megvoltak, de jött a keveréssel való tökölés, vagy inkább töketlenkedés. És idővel valahogy, valamiért megfáradtak a srácok. Azt hiszem először Zsigó Laci dobta be a törölközőt. Ezután igaz még működtünk, de a végén Dani és Jani is rettenetesen megfáradtak. Nem érdekelte őket a dolog, teljesen más utakon akartak járni. Hatalmas érvágás volt ez nekem, egyszerűen nem hittem el, hogy nincs többé Mortem. Nem akartam elfogadni, hogy vége. Balázs maradt, vele azóta is elválaszthatatlanok vagyunk!

A Mortemre épült 2010-ben a DROW, aminek nem rég jelent meg első bemutatkozó kislemeze. Milyen visszajelzések jöttek eddig a Low-Down ’EP-ről?

Még nem túl régen jött ki az anyag, de a kritikák alapján elég jók a visszajelzések.  Ez is egy egyedi muzsika, hiszen a sludge/doom keveredik a death metalos hörgéssel. Akadnak olyan is, aki nem tud vele mit kezdeni. Aki sludge/stoner vonalon mozog, az néha néz, hogy mit keres itt a hörgés, aki pedig a death metal közegből jött, annak pedig a zene nem fekszik annyira. Vaskalapos arcok mindig lesznek, de szerencsére a többségnek tetszik ez a súlyos elegy. Mi mindenekelőtt magunknak zenélünk, és nekünk bejön ez a dagonyázás, jól érezzük magunkat. Ez a lényeg!

De ne rohanjunk ennyire előre az időbe, maradjunk a Drow kezdeténél. A Mortem után mennyire érezted, hogy változtatni kell? Hisz a Drow már egy más műfajt képvisel az eddigi zenei beállítottságodtól. 

Mikor az említett alapító tagok kirepültek a bandából, Balázzsal hallani sem akartunk a leállásról. Csatlakozott hozzánk Lehóczky Gabi – gitáros és Domokos Sanyi – gitáros. Ez a négyes alkotta immár a Mortem zenekart szinti nélkül, még könyörtelenebb kiállással. 2010-ben aztán történt valami. Vigh Gabi előállt azzal, hogy ha kellene dobos, hát ő itt van és beszállna. Örültünk az ötletnek, be is vettük és elkezdtük Gabival tolni a Mortem dalokat próbán. De érdekes módon így már nem volt meg a lényege, nem jött át úgy a zene, ahogy kellett volna. Itt két lehetőség volt! Vagy kirakom Gabit és folytatjuk dobgéppel, vagy fájó szívvel búcsút intek a Mortem névnek, és hagyom a srácokat kibontakozni és együtt, tiszta lappal belevágunk egy teljesen új, friss történetbe. Ez lett a DROW! Domokos Sanyi még búcsút intett nekünk, helyére bekerült Usztics Pepe és így már megvolt az a felállás, akikkel együtt toljuk a mai napig. Balázs – bőgő, Pepe – gitár, Lehó – gitár, Gabi – dob és én a fronton. Elkezdődtek a dalírások és minden divat meglovaglása nélkül ez a sludge/death moslék jött ki belőlünk…  

Ezt most, mint laikus kérdezem… Egy zenekar életében milyen problémák léphetnek fel az első hanganyag megjelenéséig? Hisz a Drow esetében is 4 évnek kellet eltelnie az első kislemezig. Nem sok ez egy kicsit? 

Figyelj! Én 35 múltam, Pepe 19.  Balázs van mellettem legrégebben, vele már fél szavakból is megértjük egymást. Először is ismerkednünk kellett valamilyen szinten a többiekkel. Ez egy teljesen új formáció, lényegében a nulláról kellett felépítenünk mindent. Az első két év szinte dalírással ment el. Volt ugyan egy-két jelentéktelen buli, de nagyon durván 2013-ban indult be a DROW. Koncert koncertet követett, bemutatkoztunk rendesen a keleti régióban. 2013 augusztusában az előkelő 2. helyezést értük el Nyíregyházán a Backstage Live tehetségkutatóján, decemberben pedig megnyertük a Kelet Underground megmérettetését. Nem vagyok tehetségkutató párti, de ez kellett! Adott egy lökést, összekovácsolt minket, de többet egyikkel sem értünk. 2014 pedig megérett az EP kiadásra. Nem akartunk fost kiadni a kezünkből! Jó felvételt akartunk, súlyos hangzást és fasza külcsínyt a kiadványnak! Úgy érzem ez sikerült. Megérte várni négy évet! Inkább, mint kijönni hamarabb valami kiforratlan szarral. Ettől sokkal többre tartom magam. 

DROW
20 év elég hosszú idő a zenei iparban, főleg az magyar undergroundban. Te hogyan látod, ez alatt a 20 év alatt lett valami változás? Mi könnyebb ma, vagy nehezebb, mint 20 éve? 

Úgy látom, hogy minden korszaknak megvolt a maga jó oldala és megvoltak a buktatók is. Régen sokkal jobb volt az összetartás az emberek és a zenekarok között is. Nem volt internet, sőt számítógép sem nagyon, nem volt mobiltelefon és mégis megtaláltuk a kapcsolattartások módját. Előre megbeszélt találkozások, próbák, más bandákkal leveleztünk, zenéket cseréltünk postai úton. Személyesebb volt így a kapcsolat az emberek között. Ez mára sajnos teljesen eltűnt. Ma viszont több emberhez eljuttathatod a zenédet. Más kérdés az, hogy szinte mindenki szarik rá, mindenki szarik a másikra. Hatalmas a felhozatal, de én a segítségemért sajnos szinte senkitől nem kaptam és már nem is nagyon várok viszonzást. Mindenki csinálja a magáét, vannak bandák között ilyen kis kasztok, akik együtt tolják egymást, de senki nem enged be a köreibe senkit, persze a segítséget azért várják nagyon sokan! Kemény helyzet ez, de tapasztalt underground arcként tudom kezelni a dolgokat, az embereket. Próbálok minél több bandát lehozni a környékünkre, de aki nagyon csicska azzal nem foglalkozok többet, mert nincs értelme. Nekem is a DROW érdekei a legfontosabbak, nincs időm olyanokat is pátyolgatni, akik nem érdemlik meg! Mi robogunk a saját törvényeink és lehetőségeink függvényében. Nem mondom, hogy könnyű, de nekem ez az életem. Ha nincs zenekar, én nem élek teljes életet! 

Kicsit időzzünk még a zeneiparnál, még ha csak underground szinten is vagyunk. Én azt tapasztalom, hogy egy vidéki zenekarnak sokkal nehezebb megküzdenie azokért a bizonyos sikerekért, vagy épp koncert lehetőségekért, amit a fővárosi bandák simán bezsebelnek. Szerinted ez miért van így és, hogyan lehetne ezen változtatni? 

Igen, az örök harc! Fényévekkel nehezebb. Egy pesti zenekarnak ki sem kell mozdulnia a fővárosból, máris egy év alatt több nívósabb klubban is felléphetnek, mint egy vidéki banda 8-10 év alatt. Könnyebb kapcsolatokat ápolni a tűzhöz közeli emberekkel, így persze könnyebb bekerülni híres bandák elé is, amire egy magunkfajta bandának sokszor esélye sincs! Ez csupán azért fájó, mert sokkal tehetségesebb zenészek, zenekarok vannak vidéken, mint egy-két pesti. Ugyanakkor nagyon védik a maguk kis területét. Van sok jó banda ott is természetesen, de egyszerűen olyan szinten elzárkóznak mindenféle kapcsolattól, hogy a zöme még csak válaszra sem méltatja az embert. Aki ismer engem, az tudja, hogy százszor adok előbb, míg egyszer kérek. A legfiatalabbnak is megadom a kellő tiszteletet, de a legtöbb pesti zenekaron egyszerűen képtelenség eligazodni. A legnagyobb és legkiemelkedőbb ellenpélda erre a KILL WITH HATE és a NADIR. Velük mondhatni remek a viszonyunk. Ők valahogy kilógnak a sorból, igazi jó arcok. Ők az első perctől a lehető legpozitívabban álltak hozzánk, és azóta is szívesen jönnek hozzánk fellépni Nyírbátorba. A jó viszonyt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy idén ősszel közös split anyagunk jelenik meg a NADIR-ral. Nagyon várjuk már. Ez az anyag is a DeathCrew Records égisze alatt lát napvilágot. De összességében akkor sem vagyok jó véleménnyel sem pestről, sem az ottani bandákról! Sok a tehetségtelen, nagyképű pöcs! De mondom, tisztelet a kivételnek… Persze ez messze nem jelenti azt, hogy felénk nincsenek igazi seggfejek! Erről is lehetne mesélni.  Sajnos egyre kevesebben nyitnak a másik felé! Úgy vannak vele, hogy mi megyünk hozzátok, de visszahívni nem tudunk… Hát, basszátok meg! 

De szerencsére van ellen példa is, hisz idén második alkalommal került megrendezésre a nyírbátori DeathCrew Film és Metál fesztivál. Ennek a fesztiválnak te vagy az egyik szervezője. Röviden bemutatnád, elmondanád a fesztivál lényegét?

2013 Augusztusában Vigh Gabi a dobosunk vetette fel, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy koncertet másodmagunkkal a próbatermünk udvarán. Természetesen mindenki támogatta az ötletet. Megcsináltuk és nagyon jól sült el! Így felvetettem, hogy mi lenne ha, 2014-ben a saját kis házi kiadónkra utalva csinálnánk DeathCrew Fest néven egy nagyobb bulit, egy igazi kis fesztivált. Mindenki bepörgött, persze akadtak bírálók is bőven. Mi magunk között megbeszéltük kinek van itt létjogosultsága szervezni, belefolyni a dolgokba. Kialakult egy király kis csapat. Nekem van tapasztalatom, vannak zenekarokkal kapcsolataim. Tudom kit érdemes elhívni és anyagilag is képes vagyok beleinvesztálni a buliba. Gabi az egyik fő motor! Szervez, plakátot készít és mondhatni Ő a fizikai munkáknak is az éllovasa. Előtte és az egész csapat előtt le a kalappal. Nekem idén az újszülött ikerlányaim kötötték le leginkább a figyelmemet, s mint jó apa, helyt is állok a mai napig, de jó volt tudni, hogy Gabi vasmarokkal kézben tartja a dolgokat! Idén a két napos fesztiválon 10 zenekar lépett fel. Elég vegyes volt a felhozatal, ami az egyik fő szempont is volt egyébként.  Volt rock, punk, thrash és death metal zenekar is. Itt megjegyzem még, hogy a NADIR és a KILL WITH HATE itt is tiszteletét tette és baromi jól érezték magukat. Jövőre mindenképpen folyt. köv. 

Ha már említetted az apai örömöket. Hogy érzed magad ebben a szerepben?

Remekül! Az életem legszebb időszakát éltem és élem át. Ez semmihez nem fogható. Azt pedig, hogy ikerlányaim születtek a legnagyobb ajándék az élettől. Kicsit háttérbe szorult most minden más, de a párom nagyon jó partner abban, hogy a DROW-ra is tudjak koncentrálni. Támogat, segít, amiért nagyon hálás vagyok neki. Sok a meló a kicsikkel, de egyértelmű, hogy odateszem magam én is! Pelenkázok az első perctől fogva, etetek, fürdetek, öltöztetem őket és ahová csak tudjuk, visszük a csajokat. Lea és Zoé lassan három hónaposak és rengeteg mosollyal hálálják meg a törődést. Segítjük egymást, de azt hiszem ilyen egy jó kapcsolat, ilyen egy igazi család. A fiúk is türelmesek a zenekarban, örülnek az örömünknek és elfogadták, hogy most picit kevésbé vagyok jelen a DROW életében. De kitartanak mellettem, mert tudják, hogy ez a banda is az életem! Innen is hatalmas köszönet nekik! 

Lea és Zóé

Szabolcs, akkor zenélni mindörökké?

Ez nem lehet kérdés! Aki ismer, az tudja: Underground és metal mindhalálig! Csak rám kell nézni!




2014. szeptember 14., vasárnap

minimal Bogart - LIVE at A38 (2014)

Az A38 Hajó népszerű tehetségkutató versenyének egyik legnagyobb figyelmet felkeltő és zajos sikert arató együttese a minimal Bogart. A szegedi banda 2008 óta játssza improvizatív pszichedelikus rockzenéjét. Felállásuk: Prekop Győző: szájharmonika, Szőke Csaba szólógitár, Pintér Máté basszusgitár és Jenei István dob. Első albumuk ez év áprilisában jelent meg Cosmic Caveman Blues címmel. A most megjelenő "mini" Live anyagukat az A38 tehetségkutatóján rögzítették. 


A 4 dalt tartalmazó (Improvisation I-IV.), közel 40 perces koncertanyag magába egyesíti a pszichedikus-sivatagi rock és a klasszikus blues zene könnyed elszállós ritmusait. Az első albumon már jól bevált improvizatív instrumentális jammelések folyton új és új lendületet adnak a daloknak, amiknek hallgatásuk közben egy percig sem lankadhat a figyelmünk  mert könnyedén elveszítjük a zene kozmikus ritmikáját. 40 percnyi éteri utazás a zene mágiájában, amit csak az alábbi idézettel lehet jellemezni:
"Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál" (Jack Kerouac -Úton)





2014. szeptember 3., szerda

Wall of Sleep – No Quarter Given (2014)

A szeptemberi HammerWorld magazin CD mellékleteként megjelenő Wall of Sleep – No Quarter Given című 5. soralbumáról nyugodt szívvel mondhatom, hogy nekem is, és még jó pár magyar doomernek az év várva várt albuma. Négy hosszú évet kellet várnunk, hogy a hazai doom királyok új stúdióalbummal jelentkezzenek. De most vége a böjtnek és a lejátszókban egymás után forognak újra és újra az új Wall of Sleep klasszikus heavy/doom dallamai, amik az előző When Mountains Roar albumukon már nyomott hagyott hard rock, klasszikus heavy metál és bluesos stílushatásoktól most még dallamcentrikusabbak, melodikusabbak, harapósabbak, és fogósabbak is egyben. 


Az új album 9 dalt tartalmaz és már rögtön a címadó dalban megmutatja erejét. A No Quarter Given (amit már előzetes dalként minden doomer megdöngetett a világhálónak köszönhetően) első másodpercétől az utolsóig füstölve zakatolnak a több mázsás dübörgő riffek, amik tudatják velünk, hogy ebben a dalban valóban nincs kegyelem. Füleki Sanyi és Kemencei Balázs technikás ikergitár játékukkal hódítóként igázzák le hallójáratainkat, Cselényi Csabi pedig itt még jobban kihozza magából a maximumot, rendesen bele rakja hangját énektémáiba. Ez egy tipikus koncert és albumnyitó dal, ami valóban megadja az album erősségét és egyben, sajnos a hátrányát is. A hátrány alatt azt értem, hogy mivel tényleg egy erős dal, ezzel a srácok ki is játszották az album legnagyobb ászát. De azért vannak rajta még bőven meglepetések! Ezt követő Hey Annie daluk egy laza, harmonikus hard rockos doom ballada. A mélyen húzó témák ötvözve vannak egy kellemes hard rock hangulattal, amit kiemelnek, megszíneznek az alájuk szőnyegként befuttatott Hammond orgona játékával, ami a dalvégére egy igazi hard rock feelingben csúcsosodik ki.  Csabi ének dallamában itt hallok egy Klaus Meine (Scorpions) vonalat a refrénben pedig egy erős,  az ő hangjához nagyon jól passzoló DIO-os hatást. Egy fűrészgép groove-os szaggatásával hasítanak belénk a Twelfth-Night Fight röfögős riffjei. Lassú cammogós tempójukat egy jó ízű délies szóló szakítja meg, majd ezután folyton vissza-visszatérve vashorgokként húzzák tovább a dal vontatott témáját egészen az őt követő Reborn In The Daylight klasszikus heavy metál kezdésű újabb balladás darabjáig, amiben lassan és őrölve erősödnek ki, vannak jelen a dallamcentrikus Touble hatások. Ugyan ilyen őrlő hatásokkal húznak a The Last Decade rituális, kissé törzsi dob alapokra fektetett éhesen vadként dühöngő lassú őrjöngésesei is, amik után egy féktelenül robogó doom gőzmozdonyként zakatol át rajtunk a Burst Into Flames. A dal riffei itt is acélszörnyetegek vadásznak ránk és tüzes karmaikkal tépik fel bőrünket. Ha az előbb a No Quarter Given-re azt mondtam, hogy az album adu ásza, akkor a Burst Into Flames a második  ásza dala ennek az albumnak. A Behind This Wall egy klasszikus lassú doom himnusz, megspékelve a hangulatosan elszállós, remegős Hammond orgona hangjával és zseniális megoldású gitár szólókkal. Persze azért a dal végére kapunk egy ökölnyi metál riff állast, amitől látjuk a napot és a csillagokat miközben már a fejünkben zúgnak a Moon Street Lady rúdon táncoló szépséges dallamai. És, hogy valóban meghajoljunk az album nagysága előtt arról a Dusk Of Madness lassú keringője gondoskodik. Olyan ez a dal, mint ha csak egy Ozzy szólóalbumról maradt volna le. Csabi hangjában van valami Ozzy-s ˝denevéres˝remegés, és az ikergitáros párosunk is úgy penget, hogy az már szívbemarkoló. 

Én úgy érzem a No Quarter Given album nagy mérföldkő lesz a Wall of Sleep történetében. Zeneileg jóval tovább menetek előző albumuk, a When Mountains Roar új stílusirányzatokat behozó vonalán.  Csaba pedig jobban bele rakta hangját és talán jobban is magáénak érzi ezt az albumot, mint az előzőt. Senki ne úgy induljon ennek az albumnak, hogy a régi Wall of Sleep-et várja. Ez már egy új, sajátos stílusban összeforrott Wall of Sleep, amiben a dühös és lassú témák épp úgy megtalálhatóak, mint a harmonikus balladás dallamok, amik nálam nagyon betaláltak, nem is beszélve a Fülöp Adrián hangulatos Hammond orgona játékáról, na és Pallagi Attila remek vokáljairól. 


Tagok: Preidl Barnabás - basszusgitár, Füleki Sándor - gitár, Kemencei Balázs - gitár, Cselényi Csaba - ének, Szolcsányi 'Szása' Szabolcs - dobok