2013. október 30., szerda

Giant Horizon – Natural Born Greed ’EP 2013

A soproni Giant Horizon 2009-óta tolja négyhengeres csürhe stoner metálját. Igaz legutóbbi 2011-es Astronaut albumok megjelenése után a fiúk egy kis lazsálással töltötték az idejűket. Ám 2013 kora tavaszán felcuccoltak Hoffer Peti stúdiójába, ahol elmondásuk szerint az őrület határán rögzítetté második anyagukat. Aminek most lendületesen füstölik orrunk alá Natural Born Greed című új 4 számos kislemezük dalait. 



Az akusztikusan induló Gimme Back My Weed a lábdobtól berúgva kapatosan beröffenő gitár/motor széles erőjével húzza a sivatagi riffeket. A dalban rendesen húz a benzin füstös négy ütem, az erősen dob centrikus témák pedig rendesen meg vannak bikázva és az ének is meg van a maga húzása. A dal középrészen kapunk egy elszállós akusztikus balkanyart, amiből kijövünk egy vonatós gitárszólóval és megy is tovább a zakatolás egészen a befejező döngölő motor bőgető bikázásig. Egy elszállós space rock-os kezdés után lassú doom/stonerben folytatja a sort a maga kis amcsi slágeres refrénjével a Leave Me Alone. Bár a refrénben engem kicsit orron ütött a nyúw metálos dallamok, ennek ellenére jól füstöltetik ezt a sivatagos/space-s cuccost, ami a hosszabb szólós résznél jön át igazán.  Lassú, kapatos tempók hozzák a kígyóként vonagló Natural Born Greed-t, ami már ismerős lehet a Hands Of Doom válogatásról. Ólomsúlyú üzemanyagtól dörögnek a gitárok miközben a dob veszetten tapossa a fenéklemezt és az ének több tonnás vontatott feszültsége mellé párosodik a csürhe-vokál üvöltésével és kiabálásával, valamint a felgyorsuló tempó alatti szövegmormolással amiket kéziféket behúzva lassít a sulykoló riffelésű végzet, hogy aztán kiengedve a gőzt újra rombolhasson lefelé a lejtőn. Egy pihentető reneszánsz pengetésbe robbant bele a Showe Me the Path zaklatott, szenvedős ének dallama a refrént nyomatékosítva egy-két erősebben ének préseléssel és elszállós gitárral. Ropogtató, harapós ütemek és vissza fogott súlyok követik egymást szólózva, ami egy pszichedelikus/sivatagos basszusfutammal társul majd a lecsendesedett akusztikus szendergés után befejezésként újabb löketet adva a motornak, s visszahozza a tökös stoner-gép zakatolását. 

Van erő a Giant Horizon motorjában! A kapatos vontató erejével meggyúrt riffeket jól kiegészíti a fiatalos csürhe lendülete, és a sokrétegű stílus elem beépítése. Mindenkinek ajánlom, aki egy jól bejáratott, füstös négyüteművel akarja magát rázatni. Ne haboz haver... gyújtás!


Tagok: Pócza András - ének, gitár, Lakatos Dávid - gitár, vokál, Kobzák Gábor – basszusgitár, Visy Márton - dob






2013. október 23., szerda

Dusty Chopper – Sörszagú délies mocsár

A Dusty Chopper egy igazi erőtől duzzadó, fiatal southern/stoner metál banda. Eddig két zenei anyaggal jelentek meg, amikből árad a tömény délies riff és a sörszagú, füstös kocsmai hangulat. 2012 őszén megnyerték a Zúzda tehetségkutatóját, de a zenekarról az utóbbi időkben igen keveset lehet hallani. Hogy mi lehet ennek a csendnek a hátterében, valamint az esetleges jövőbeli tervekről beszélgetem a Dusty Chopper csapatával.


Sziasztok! Először is köszönöm az interjú lehetőségét!

Picúr: Mi köszönjük a lehetőséget és a hozzánk való nincs mit!

Bevallom kissé zavarba voltam veletek. Mert bárhol is kerestem infókat a zenekarral kapcsolatban, mindenhol csak nyúlfarknyi anyagot találtam. Ezért megkérnélek benneteket, hogy részletesen meséljétek el nekem a zenekar történetét!

Picúr: 2010 őszén alakultunk egy korábbi közös bandánk, a Forget The Past romjaiból. Borisz már az akkori próbákon poénból játszott pár redneck riffet. Aztán amikor az együttesből kilépett az alapító tag gitáros-énekes a billentyűs barátnőjével mi hárman (Borisz – gitár, Picúr – basszus, Levente – dobok) úgy döntöttünk, hogy összehozunk valami jó kis laza, szennyes redneck-southern-stoner történetet. A korábbi tapasztalatokból kiindulva a közös alap kitételünk az lett, hogy az egész nem lesz izzadtság szagú. Bár képzavar ezt elvárni három csúnya nagydarab embertől, akik egy szakadt gyártelep kis szobájában töltenek el pár órát masszív húr-, és bőrtépéssel, de a lényeg, hogy nem akartuk annyira véresen komolyra venni a számírást. Persze az alap ötleteket otthonról hoztuk, aztán pár liter sör, és esetenkénti égetett szesz társaságában a számok szerkezete hamar megszületett. Az év vége felé csatlakozott hozzánk Robi az énekesi posztra, a számok hamar összeálltak és elkezdtünk koncertezni pesti klubokban.

Levente: Mivel jött a nyár, ami a fesztiválok időszaka, és nem dédelgetünk gyöngéd álmokat azt illetően, hogy kvázi ismeretlenül bármennyi esély lenne ezekre eljutni, fellépni, továbbá egyikünk se szeret szavazásokat megdobni ál e-mail címek és haverok haverjainak a lájkoltatásának segítségével, így a nyarakat lazábbra vett próbákkal és a grillszezon masszív kihasználásával töltjük 2011-ben rögzítettük a Tales of the Swamp EP-t, amin három dalunk található, a River of Life, Drive és az Immortal Warmachine.

Borisz: Tavaly év elején ismét stúdióba vonultunk, öt új számmal. Ekkortájt ideiglenesen mind a stúdióban, mind a koncerteken Hőnich Szabi a Conan’s First Date-ből, segítette az együttest basszusgitári fronton, mivel Picúr kb fél évig az osztrák vendéglátás réme szerepkörében tetszelgett. A frissen rögzített számokat végül a korábbiakkal összefűzve egy dupla EP-n, Baptized in Beer címmel tettük elérhetővé.

Picúr: Miután visszatértem, újra munkához láttunk. 2012 nyarának végétől Anyánk, Szendrei Irina segít minket a szervezésben. Ő hívta fel a figyelmünk az általad említett tehetségkutatóra is. Idén nyáron történt, hogy énekesünk kilépett némi elképzelésbéli ütközéseknek köszönhetően.

Levente: Azóta több megoldással próbálkozunk, egy ideig trióban folytattuk, Picúr lett a Lukács (énekes basszer). Sok régi dalt átdolgoztunk, és született néhány új nóta is, kicsit és nagyon faszák. Úgy tűnik, hogy zenekarunk legfajsúlyosabb tagja a basszusgitárról átnyergel mikrofonra, továbbra is zajlik az új számok írása, és néhány meglévőnek az átírása. A második EP-nket ugyanis egy kicsit újragondoljuk, az énektémákon és a szövegeken, és címekben is változásokat eszközölve, mivel a zenei alappal (3-4 sör után már) elégedettek vagyunk.
Borisz: Valamint feltehetőleg hamarosan bejelentjük a végleges felállást és újra színpadra lépünk, egyelőre még semmi sem dőlt el.


Már a kezdetektől meg volt bennetek az elhatározás, hogy milyen zenét is akartok játszani? Southern/stoner volt az eredeti elképzelés, vagy csak (csúnyán kifejezve) így alakult?

Borisz: A kép az nagyjából adott volt, egy feelinges, szennyes muzsikát képzeltünk el, ami mentes a szőrszálhasogató szerkesztgetésektől. A lényeg, hogy ne erőltetve-erőlködve jöjjön ki az, ami kijön, a zenei stílus pedig beletartozik az elnyűhetetlenül hallgatottak közé.
Picúr: Nekem speciel a stoner stílust játszani egyik régi vágyam volt.

A 2012-es Baptized In Beer dupla kislemezetekre rágyúrtátok az első ’EP anyagát is. Tettétek ezt azért, mert úgy gondoltátok, az elő anyagnak is kell valamilyen kézzelfogható formát adni, vagy így lett teljes ez az album?

Levente: Egyrészt az első, 3 számos anyagot mindig is egy kicsit rövidkének éreztük, talán ez is az oka, hogy úgy döntöttünk, a második EP-t az első mellé csapjuk. Másrészt pedig az a helyzet, hogy a zenekar az első egy-másfél évében borzasztó termékeny volt, akkor született meg 14-15 nóta, amiből 10-11-et ma is játszunk. Szóval ezek a dalok egy időszakban íródtak, nincs igazán köztük az egy év, amit a felvételek közt eltelt idő sejtet. 

Az utóbbi időkben igen nagy csönd van a csapat körül. Van ennek valami oka, vagy esetleg készültök valamire?

Picúr: Mint említettük korábban, énekesünk kilépett, és így elgondolkodtunk néhány anyagunkon is, mivel egy frontemberi pozícióban bekövetkező változás alapvetően befolyásolhatja egy banda alakulását. Úgy döntöttünk, hogy nekiesünk a régi számainknak és átgyúrjuk a vokál oldalát és persze a szövegeket is. Úgy érezzük, a jelenlegi változtatások jobban beleillenek a képbe.

Egyéb terveitek a közel jövőre? Koncertek, stb.…

Borisz: Idén szeretnénk még fellépni az enyhén megújult formációban és túlélni a házi pálinka szezont.

Végezetül, egy-két hülye kérdés! Kiket szerettek, ki inspirálnak benneteket? Elvégre a zenekar ezek szerint jelenleg 3 ember, három külön álló egyéniség. Zenében mennyire egyezik az ízlésetek?

Picúr: Igen, és nem illik megfeledkezni édesanyánkról, aki azóta tölti be az „Anyu” szerepet, amióta elvállalta, hogy ezt a bagázst manage-eli nagy-nagy örömünkre. Engem leginkább a pácolt húsok, az alkalmi „soksör” és a házi pálinka motivál, továbbá az a mennyiségű „Fuck This Shit” életérzés elhagyása, ami akkor megy végbe, amikor a próbaterem ajtaját behúzom magam mögött egy idilli munkanap után. A zenei ízlésben az átfedések megvannak, ha nem kimondottan koncertre megyünk, akkor a metál inkább háttérzene, ami megalapozza a jó estét.

Levente: Vannak olyan műfajok, amit egyikünk jobban szeret a másiknál, de a southern és minden mellékága egy nagy közös pont. A Hajógyári-sziget szórakozóhelyein pedig egyikünket sem lesz könnyű megtalálni. A helyzet az, hogy eddig bármit játszottunk együtt (death metal, újabban ugye stoner és alkalmasint bármi más amit jammelünk) az elég jól működött.

Borisz: (Böff) Ja, végülis mindenkinek megvan a maga világa, én például köztudottan lexikális mindenevő vagyok metál terén, de életérzés szempontjából már nagyon is régóta ez a southern világ áll hozzám a legközelebb. A súlyos légkalapács groove-ok, a wah-pedál, a whiskey-ben úszó énektémák, az a legjobb barátokkal/haverokkal, rajongókkal átmulatott, vagy inkább átáztatott éjszakák. A legjobb dolog, amikor az ember kirongyol a helyenkénti mókuskerékből, és a frusztrációit, illetve minden baját és feszültségét át tudja ültetni valami termékeny és kreatív dologba, ami ráadásul másoknak is örömet okoz.


Ha mindegyikőtöknek 1-1 kedvenc, életének meghatározó metál albumát kellene megnevezni, melyik lenne az és miért?

Picúr: Én erre nehezen adnék választ, mert hát ugye az ember változik, más és más szituációkkal találja szemközt magát, legyen ez megpróbáltatás, vagy öröm, és ami arcon som ott egy zúzógolyó játszi könnyedségével pár éve, az már a mostani énemnek nem feltétlen ad ugyanolyan élményt. De talán ilyenek közé tartozik a Clutch – Blast Tyrant, vagy a Kyuss – Welcome to Sky Valley, vagy a Fear Factory - Demanufacture. Továbbá a Metallica – Load / Reload albumaik. Annak ellenére, hogy a fél metálszakma és rajongók garmada véresre tépte a száját rajtuk, azt kell, hogy mondjam, hogy a srácoknak Stonert kéne játszaniuk, mert olyan elszállós pár nóta, hogy máig libabőrös leszek például a Fixxxertől.

Levente: Igen, ez egy aljas kérdés. A metal zenének az a végtelen szépsége, hogy rengeteg hangulatot meg tud szólítani. Hogy választ adjak a kérdésre, legyen Pantera – The Great Southern Trendkill. De annyi minden lehetett volna ez a Slipknot self titled-től a Dream Theater – Six Degrees of Inner Turbulence-ig, hogy ihajj…

Borisz: Erre nem lehet egyértelműen válaszolni, mert nem :D. Az idők során annyiszor alakult át bennem műfajok szempontjából, hogy mit is szeretek éppen, hogy havonta vagy hetente van egy meghatározó korong az életemben. Amikor az ember meghallgat még 1 groove lemezt, vagy még egy eszeveszett Blast Beat-ben nyeri örömét, neadjisten épp Vikernes papa Norvég mesterségével gyalázza a szomszédok hallójáratait. Amit mindenképp megemlítenék, és ami átbillentett fiatalkoromban totál metalhead-dé, az a Slipknot – Iowa lemez, utána jöttek a fincsi klasszikusok, mint a Sabbath, az összes Pantera, Down, Crowbar, Cannibal Corpse, Meshuggah.

Fiúk, Köszönöm a beszélgetést!

Mi is köszönjük.



2013. október 22., kedd

Steam Engine - GODISNOWHERE ’EP 2013

Steam Engine új kislemeze sajnálatos módon a nyírmadai trió utolsó anyag is. A GODISNOWHERE hallgatása közben vegyes érzelmek mardosnak belülről. Valahogy annak a bizonyos cirkuszi bohócnak érzem magam, akinek egyik szeme sír a másik meg nevet.  Az egyik sír, mert egy olyan nagyszerű tehetséges csapat fejezi be pályafutását, akik bebizonyították, hogy kitartással és kellő hozzáállással az örömzenélésből itthon is lehet világszínvonalon alkotni. Másik szemem nevet, mert egy olyan post/instrumentális anyagot kapunk tőlük, aminek energiája felráz, és ámulatomban csak pislogok magamból… és közben csak azt kérdezem,  miért? De nem posztumusz sirámot akarok írni, csak reflexszerűen is elszorul a torkom, ha arra gondol, hogy a Steam Engine az utóbbi negyed évben már a negyedik olyan zenekar, aki elhagyják a zenei pályát.


A Stream Engine 2013-as kislemezének drámai borítóján a kanadai Debra Manson ˝Death Of A Cyborg˝ elektronikus tragédiája látható. Ha a dalok hallgatása közben rá pillantunk a képre, vizuális tükörképét adja a dalokba belecsepegtetett jazz, thrash, groove, progresszív post metálba öntött reménytelenségeknek. A March Of The Maybugs basszus-centrikus témájából kibontakozó progresszív hangú gitárjának van egy belső katarzis töltete, amire óramű pontossággal szabadulnak rá a kiéhezett, súlyosan riffelő katasztrofális thrash/post metál szakítások. Az egész dalban van egy rejtett reménytelenség, ami csak fokozza az üresség érzetét, és ez az belső üresség érzése az egész anyagra rányomja apokaliptikus hangulatát. A szenvedő, lendületes kezdetű Godisnowhere pattogása és a  hozzá csapódó apokaliptikus, lassú ólmozott zúzású groove-os nyújtású témák erőteljesen figyelmeztetnek a végre, amik őrlő-ölő riffekké válnak dal a végére. Kopottas nyugalommal indul a Medusa Sky progresszív rock/jazz játékos témája, majd egy romboló torpedó erejével viszi végig a fejpörgetős, gőzgép zúzdáját megszakítva azt a beékelt komplex-metálos szólóival, és a lassan már grindcore-ba feszülő géppuska ropogású dob tempóivel, ami harcias acélcápaként uralja és rombolja dallam környezetét. Azt veszem észre, hogy van egy bizonyos zenei körforgás a dalokban, amit szerintem a srácok tudatosan építettek így fel. A dalok ugyan is úgy vannak összerakva, hogy fel sem tűnik, már hányadszorra hallgatod őket újra és újra. Mert mindig találsz bennük valami újat, valami mást. 

Az ’EP post apokaliptikus drogként fecskendezi dalait ereinkbe, és egyben lendületesen, és drámai (kegyetlen) könnyedséggel döngöli ritmusait a hallójáratainkba. Az album mérvadója, hogy a szép külső mellet iszonyatosan jól szólal meg. A tökéletesen csengő profi hangásáért Pál Miksát, valamint a Fire Recording stúdió keze munkáját illati a dicséret. És hasonlóan dicséretet, tiszteletet érdemel a Steam Engine is a  remek, de fájdalmas búcsú kislemezért! Respect!

 



2013. október 19., szombat

Kuplung Klán – Elnézést! Ez a kábel hova megy?

A Kuplung Klán nevébe valamikor 2011 táján futottam bele először. Nem sokat tudtam róluk, csak annyit, hogy Nyíregyháziak és egyfajta rockabilly sludge/core-os punk jellegű valamit tolnak. A zenekar története 2009-ben kezdődik, amikor három gyerekkori jó barát az épp aktuális zenekariak mellet elkezdenek együtt jemmelni és ezzel együtt fölös energiáikat, valamint közös zenei elképzelésüket egy bandába tömöríteni. Így kezdődött a Kuplung Klán keleti fénykora, a Los Tírpákos és az egykori 4400 stoner banda tagjaiból verbuválódva. 2010-ben a srácok összeraktak egy albumnyi nótát, amit az R 33 stúdiójában rögzítettek, és ezt 2011-ben meg is jelentették Elnézést! Ez a kábel hova megy? címmel. 


Az album 10 beleszarós, kompromisszumoktól mentes enyhén pszichedelikus, de annál mocskosabb rockabillys sludge/core/punk-os lendülettel megáldott dalt tartalmaz, a maga szókimondóan oda mondó szövegeivel. Az Intro a kocsmai, vagy egy klubos buli hangjátéka után átcsap a Rockandrollbusiness sludge/core-ban úszó punkos, szókimondóan seggbe rakó lendületes őrületébe. Eszméletlen a beékelt rockabillys gitárszóló, és az a belassított váltás a dalvégén. Kissé "rokis" rázkódásával lendületesen tarol az A.F.A.P., ami után aláz és földbe döngöl a Megdöglök szomjan pattogósan játékos gitárfutamú punk core-ja. A Los Strangeles egy igazi bakancsrángatós punk dal egy hatalmas füstölgős stoner gitártémával megbőgetve. Azt hiszem a Kuplungég ezzel a dallal egy új stílust is megteremtettek: Stoned OI!  Hasonlóan zakatol a Texas " olajmágnás" mágnes daluk is, míg az őt követő Freedom Baby – Just Play is Slowly sludge/core-os láncfűrészes gyilkolásával darabol minket szét. A kemény lendületű  First Lady Motherfucker motorfejes alapjaira egy remek kis funky pötyögés lazul, majd a dal végére egy veszetten ugrálós hard core-os delejbe csap át. The Psychedelic  Roll- Core Band erősen rockabillys sludge/core-ja  ismét csak porrá bombáz minket, a Rehabilly pedig egy vágtázó füstös stoner rockabilly roham. A végére pedig marad az Outro, ahol egy újabb hangjátékban lehet azon szórakozni, hogy a banda már oda bent elkezdte a bulit, de az a barom meg még kint sörözik. Egyébként ezek a kis hangjátékok az elejétől a végéig végig kíséri az albumot, ezzel is fokozva az élményt, hogy milyen is részese lenni egy igazi Kuplung Klán bulinak.Köszi, srácok! Ez az album egy lendületes fejhajítás, és tökön rúgás!




A Klán: Bakó Károly – dob, Kósa Zsolt – gitár, üvölt, Nagyváthy Gábor – basszus, üvölt




2013. október 18., péntek

Magma – Őseink útján

A Magma zenekar sajátos hangvételű heavy/power/doom metál zenéjével egy szűkebb rajongótábor zenéjét képviseli. 2001 februárjában alakult mezőtúri csapat a kezdeti felállásban kissé ˝sánta kutyaként˝ festett, hisz dobos hiánnyal küszködve ezt a problémájukat dobprogramokkal pótolták. Ami elmondásuk szerint: „Sokkal inkább hátráltatta a banda fejlődését, semmint segítette volna.” Első demojuk a 2001-es Meridián is még dobgéppel jelent meg. De a későbbiekben ezt a problémájukat legyőzve, 2002 nyarán a dobgépet felváltotta egy hús-vér dob kalapács, Farkas Károly személyében. Így, teljes értékű csapatként, újult erővel ásták bele magukat a tehetségkutatók, koncertek, klubbulik soraiba, eljutva ezzel az ország számos pontjára.


Közben születtek az új dalok és elképzelések. A zenekar felállása akkor a következőkép nézett ki: Csányi Richárd - szinti, ének, Csányi István - gitár, Kiss Csaba - gitár, Hock Ernő - basszusgitár, és Farkas Károly - dobok. Ezt csak azért említem meg, mert a 2002-es év egyfajta mérföldkő is volt a zenekar életében. Ez év őszére elkészítették újabb demo anyagukat Végső menedék címmel. Ennél az anyagnál már felmerült az énekes váltás gondolata a zenekaron belül. Egyrészt azért mert az eddigi énekesük, Ricsi a jövőben inkább csak a billentyűkre szeretett volna koncentrálni, másrészt viszont az egész csapat úgy gondolta a dalaik jobban szólnának egy markánsabb, erősebb torokkal. Ezt a torkot 2004-ben meg is találták Miskolci Ákos személyében. A zenekar és Ákos ismeretsége régi szálakhoz köthetőek, így hamar meglett a zenei és emberi összhang. Az általa előadott és hozott új dalok sokkal erősebbek, és ütősebbek lettek. Azonban a 2004 januárjában megjelent, sorban a harmadik demójukat a Csillag a mélyben-t még Ricsi énekelte fel, s ezzel a zenekar demós korszaka le is zárult. Az új-régi énekessel egy újabb fejezet nyílt a banda történetében. Új dalok megírása, és fellépéseik mellett elkezdtek dolgozni egy nagyobb anyagon, amelynek munkái 2006 áprilisától augusztus végéig folytatódtak igaz házi-körülmények között, de megfelelő technikával és felszereléssel. 2007 januárjában, az utómunkálatok befejeztével elkészítették első nagylemezüket Hagyaték címmel.

Az albumra az új dalok mellé felkerültek az első három demo újra vett, újra kevert jobb dalai is. Az átdolgozott és újra érlelt dalok néhol visszavettebb lendülettel fortyogtak, példa erre a Meridáin, vagy döngölős, középtempós doom ritmusú Ősi láng, vagy épp speedesen begyorsul Lélek útján daluk. A Csillag a mélyben illetve a népdalosan induló, progresszív rockosabb Erdély, valamint az erősen power/doomos Haláltánc és Korona ritmusai elsőre belevésik magukat az ember agyába. A Holdunk Birodalma záró dal egy összetettebb darab, nagyon jó énektémákkal, méltó levezetést ad a lemeznek. Érdekes, hogy a Magma szövegvilágában van egy erősen érezhető nemzeti öntudat. Ami az ilyen stílusú zenében nem annyira divatos, és talán nem is ez az elvárt. Ők ezt az öntudatot, eszmét küldetésként vállalják és koncertjeiken a dalaik között, szívesen idéznek magyar költők hazafias verseiből.
A Hagyaték albummal a zenekar kijelölt magának egy utat, egy hitet, aminek zászlaját magasra emelték. Ugyan ezen érzések, nemzeti öntudat és eszmék ébresztése dominál a 2010-es Despota ’EP-jükben is. Melyet az időközben távozott Miskolci Ádám helyett újra Csányi Ricsi énekelt fel meg szilárdult, megerősödött hangon. A kislemez címét adó Despota egy sodródó erős power/doom dal, amit hasonló ritmusban követ a harcias Most daluk. Az Örök Golgota pedig egy középtempós doom látomás, a maga erőgép húzásával. 

A Magma zenekar erős power/heavy/doom-os metáljával, több mint 10 éve van jelen a magyar zenei színtéren. Egyéni, sajátos zenei és szövegi megvalósításuk kiválóan tükrözi a zenekar kitartását és céltudatosságát a metál zord Golgotáján.



Tagok: Csányi Richárd – ének, Kiss Csaba – szólógitár, Csányi István – szólógitár, Szűcs Gábor – basszusgitár, Nánási István - dob


 


Magma facebook
Magma soundcloud



2013. október 17., csütörtök

Drow – A halál mocsara

A nyírbátori Drow zenekar üstjében 2011 óta fortyog a bűzös pokoli sludge/death kárhozat, amit hamarosan egy EP formájában zúdítanak ránk. A 2013-az év kétségtelenül felpörgette a zenekar körüli eseményeket.  Szabó Szabolcs énekes/ szövegíróval a Drow eddigi tevékenységérő, jelenérő és jövőjéről beszélgettem!

Szia Szabolcs! Kezdjük egy kis múlt idézéssel csak, hogy még jobban képben lehessünk a Drow-val kapcsolatban. A Drow zenekar az underground körökben nagy sikereket elért Mortem zenekar egyfajta utócsapata. A sikerek ellenére a Mortem mégis megszűnt, mi okozta ezt? 

Üdv! Először is szeretném megköszönni, hogy lehetőséget adtál nekem erre az interjúra. Való igaz, hogy a Mortem történetének a vége az egyben a Drow zenekar kezdete volt, hiszen gyakorlatilag nem volt egy perc szünet sem a két zenekar között, de mégsem kötném ilyen szorosan össze a két formációt. A Mortemmel 2004–2008-as időszak volt a legsikeresebb, de valahogy megfáradt a dolog és az alapító tagok közül csupán én maradtam. Egyedül Balázs (Drow bőgős) tartott ki mellettem, így került a képbe Lehóczky Gabi gitáros, aki mára már a Drow oszlopos tagja is. Még Mortem név alatt csatlakozott a zenekarhoz Vigh Gabi dobos és a vele megkezdett próbák döbbentettek rá arra, hogy a Mortem név megfáradt és az új dalok egy új, pokoli, mocsaras irányba mutattak, aminek már semmi köze nem volt a Mortem zenei világához. Egy új szörnyet teremtettünk és friss megújult erővel immár Drow név alatt belekezdtünk véget nem érő pusztításunkba. 

… és így lett a Drow?

Igen, mint ahogy az előző válaszomból ki is derült. Már Drow név alatt zenéltünk mikor is csatlakozott a bandához Usztics Pepe gitáros poszton és így lett teljes a felállás, ami a mai napig változatlan: Szabó Szabolcs – Ének/Front, Emőd Balázs – Basszusgitár, Vigh Gábor – Dobok, Lehóczky Gábor – Gitár, Usztics Péter - Gitár


Ez évben felpörögtek körülöttetek az események! Tehetségkutató, koncertek sorozata, és készül az első Drow EP is! Még nincs vége az évnek, de mégis azt kérdezném, hogy a zenekar szempontjából milyennek tartjátok 2013 sikereit? 

Igazán őszintén mondhatom, hogy ez az eddigi legmozgalmasabb évünk, de a 2010-es megalakulás óta kellett is ez az idő, hogy ilyen tökéletesen összeérjen a csapat. Rengeteg próba és beszélgetés van mögöttünk. Nagyon sok munkám van a koncertek szervezésében, de tudtam, hogy a sűrű bulik meghozzák a gyümölcsüket! Hiszen ennek a rutinnak és tapasztalatnak köszönhetjük azt, hogy a nyíregyházi Backstage Live tehetségkutatón lehengereltük a zsűrit és egy budapesti koncertet nyertünk. Bár úgy felpörgött a zenekar, hogy a koncertek száma cseppet sem ritkul, mégis elérkezettnek láttuk az időt, hogy végre nekikezdjünk a Low-Down EP-nek. Megpróbáljuk kihozni belőle a legtöbbet, de cél az is, hogy visszaadhassuk a hanghordozóval a zenénk minden mocskos, pokoli súlyosságát és erejét.

EP! Én személy szerint nagyon várom, hogy stúdió minőségben is hallhassam a dalaitokat. Mit várhatunk az Ep-től, hogyan mutatnád be előzetesként? 

Mindenképpen egy nagylemez tökéletes előfutára lesz ez az anyag. Három – négy dalt tervezünk, de annyit ígérhetek, hogy sem súlyosságban sem pedig egyediségben nem fognak csalódást okozni a kiválasztott tételek. Ebben az EP-ben benne lesz minden, ami a Drow ismérve.

A nyár folyamán szerveztetek egy fantasztikus házibulit, aminek ha jól sejtem lesz még folytatása! Valamit igen jó kapcsolatot tartotok fent, pl., a Nagykárolyi Terrahertz zenekarral és más csapatokkal is! Mennyire fontosak a kapcsolatok?

Igen, volt egy fantasztikus buli, ami Vigh Gabi agyából pattant ki és lényegében a próbatermünk udvarán lett megrendezve. Nagyon jó volt, ezért is gondoltam arra, hogy ha már itt az általam létrehozott DeathCrew Records akkor eme név égisze alatt komolyabb felfogásban is lehetne ezt csinálni. Mivel jómagam már betöltöttem a 34-et van annyi tapasztalatom, hogy tudom kikkel érdemes kapcsolatokat kialakítani. Közel 20 éve zenélek és rengeteg emberrel összesodort az élet. A Mortem időkben volt, hogy megégettem magam, mert túlságosan megbíztam emberekben. Jó lecke volt, meg is edzett ezért is állok ki ezért a zenekarért foggal és körömmel. Nem keresem szemét emberek társaságát, de annál jobban ápolom a jó arcokkal a kapcsolatot ilyen például a Terrahertz zenekar is. 

Elkezdtetek egy remek kezdeményezést a ˝DeathCrew Records˝ keretein belül! Mesélnél erről?

Elsősorban az a cél, hogy ápoljuk a kapcsolatokat a környékbeli zenekarokkal. Szeretnék minél több koncertet szervezni a keleti régióban és terveim szerint egyre több helyszínt és egyre több zenekart bevonni a DeathCrew éjsötét zászlaja alá. Szeretném, ha működne a dolog és szeretném, ha minél több brutális zenét produkáló zenekart tudnék csatlakoztatni ehhez a „mozgalomhoz”. Ennek a megkoronázása lenne minden évben a DeathCrew fesztivál, ahol elsősorban ezek a bandák lépnének fel, természetesen kiegészülve akár pesti, akár távolabbi városokból származó zenekarokkal is.

November 9.-én felléptek az V. Full Of Agner Death/Black Metal fesztiválon Debrecenben. Készültök rá? Mennyire fontos állomás ez a zenekar életében? 

Nagyon várjuk a bulit, de őszintén szólva különösebben nem készülünk rá, hiszen mint már elmondtam rengeteget koncertezünk és egyiket sem vesszük soha félvállról. Egyértelmű, hogy mindenképp fontos állomás a zenekar életében és minden erőnkkel azon leszünk, hogy a maximumot nyújtsuk itt is a színpadon, hiszen nem titkolt szándékunk akár több ízben is majd visszatérni Debrecenbe.

Szóval ez a jelen! És mi várható a Drow-val kapcsolatban a jövőben?

Hát, bízom benne, hogy a jelenlegi tendencia nem változik és a jövőben is számtalan koncerttel leszünk gazdagabbak. Dolgozunk az EP-n, ami remélhetőleg mihamarabb napvilágot lát. Írjuk az új dalokat, próbálunk rengeteget, hogy akár 2014-ben nagylemezzel is jelentkezhessünk. Egy ismerős által talán egy-két pesti koncert is összejön, ott van ugye a Backstage-es nyeremény, ami szintén egy fővárosi koncert, jövőre lesz ugye az I. Deathcrew Fest… Unatkozni nem fogunk az biztos. 

Szabolcs, Köszönöm a beszélgetést! 

Én köszönöm a lehetőséget.



Médeia Fiai - Dear Chaos. Live Sessions (2013)

A Médeia Fiai zenekart Lanczkor Gábor és Lengyel Zoltán alapította. Meghatározásuk szerint a zenéjük avantgard-art-blues. Médeia viszont úgy gondolja: semmilyen kategória nem segít, amikor megjelennek fiai szellemei. A szegedi kétszemélyes duóként induló kis csapat 2012-re, négytagúvá bővülve egy világszínvonalú zenekarrávált. Mind koncertjeik előadás módjában, mind pedig zenei világukban, ami át van itatva az atmoszférikus dark, avatngard, post, vadnyugati folk, blues hatásokkal. 


Ha meghallgatjuk 2013-as Dear Chaos. Live Sessions című első nagylemezüket olyan ismerős hangokra, és dallamokra kapjuk fel a fejünket, amiket már hallottunk valahol eddigi életünk, hétköznapjaink során. Egy gyerekkori western film dallamának emléke, egy ismerősebb Neil Yong, vagy  Nick Cave-es balladás elborulás, vagy esetleg akik ismerik a hajdani, egykor művészeti wave hullámon érkezett Einstürzende Neubauten, Swans, vagy folk/progos Woven Hand zenéit, vagy csak épp beléjük futottak, itt is átélhetik ezeket a nem mindennapi zenei élményeket. A Médeia Fiai albuma a tradicionális amerikai spirituális zenét állítja a középpontba, mellette bizseregve eleveníti meg a magyar rónasággal összefonódó, nyargaló vad préri szabadságát, az elfojtott belső Én misztikus mágiáját és a természet iránti rajongást. Az album kezdő dala a Flora egy misztikus szellem szimbolikus kitörés a hétköznapjainkból. A következő Blues Spirit-ben pedig már szárnyal ez a szellem a misztikus világ prérijén. Hallani a szelet és lovak vágtatását a Saturnian Puszta. A Guide for Survival csendes, csiripelő rónai morajában. A tehetetlen lélek szabadulást a post őrületben és a megnyúgvó elcsendesedést. De hasonló hangvételű a drámai hangulatú, vadnyugati folk hatású Children Don’t Get Weary, amire ráépítkezik a csendes meditatív Kind Favor. És ilyen magányos  lovas hangulata van a Cantó Ciegro daluknak is. A Heimat csendes wave/dark hullámai egy kitörésre váró folyammá gyűlnek össze, és repesztik is a gátat a záró Twelve Stars zörgő iparias és alteres Nick Cave-es ötvözetében, amiből kiutat, s megnyugvást találunk a dal végére beékelődő balladás esőfüggöny alatt.
Medeia Fiai zenéje hatásos és egyedülálló. Nyugodt szívvel mondható, hogy világszínvonalú anyagot alkotott mind szövegileg, mind énektémáikban és zenéjükben is. Zenéjükben betömörödő tradicionális folk, blues, gospel szavalások olyan érzést rezegtetnek meg bennünk, amit magunkban legbelül örökké keresünk, de mégis átsiklunk felettük a rohanó hétköznapjainkkal.


Tagok: Lanczkor Gábor – akusztikus és elektromos gitár, vokál, Lengyel Zoltán – ének, bendzsó, portugál gitár és egyebek, Orcsik Roland – gong, ütősök, zajok, Szokol Szilárd – dobok, ütősök