2013. október 22., kedd

Steam Engine - GODISNOWHERE ’EP 2013

Steam Engine új kislemeze sajnálatos módon a nyírmadai trió utolsó anyag is. A GODISNOWHERE hallgatása közben vegyes érzelmek mardosnak belülről. Valahogy annak a bizonyos cirkuszi bohócnak érzem magam, akinek egyik szeme sír a másik meg nevet.  Az egyik sír, mert egy olyan nagyszerű tehetséges csapat fejezi be pályafutását, akik bebizonyították, hogy kitartással és kellő hozzáállással az örömzenélésből itthon is lehet világszínvonalon alkotni. Másik szemem nevet, mert egy olyan post/instrumentális anyagot kapunk tőlük, aminek energiája felráz, és ámulatomban csak pislogok magamból… és közben csak azt kérdezem,  miért? De nem posztumusz sirámot akarok írni, csak reflexszerűen is elszorul a torkom, ha arra gondol, hogy a Steam Engine az utóbbi negyed évben már a negyedik olyan zenekar, aki elhagyják a zenei pályát.


A Stream Engine 2013-as kislemezének drámai borítóján a kanadai Debra Manson ˝Death Of A Cyborg˝ elektronikus tragédiája látható. Ha a dalok hallgatása közben rá pillantunk a képre, vizuális tükörképét adja a dalokba belecsepegtetett jazz, thrash, groove, progresszív post metálba öntött reménytelenségeknek. A March Of The Maybugs basszus-centrikus témájából kibontakozó progresszív hangú gitárjának van egy belső katarzis töltete, amire óramű pontossággal szabadulnak rá a kiéhezett, súlyosan riffelő katasztrofális thrash/post metál szakítások. Az egész dalban van egy rejtett reménytelenség, ami csak fokozza az üresség érzetét, és ez az belső üresség érzése az egész anyagra rányomja apokaliptikus hangulatát. A szenvedő, lendületes kezdetű Godisnowhere pattogása és a  hozzá csapódó apokaliptikus, lassú ólmozott zúzású groove-os nyújtású témák erőteljesen figyelmeztetnek a végre, amik őrlő-ölő riffekké válnak dal a végére. Kopottas nyugalommal indul a Medusa Sky progresszív rock/jazz játékos témája, majd egy romboló torpedó erejével viszi végig a fejpörgetős, gőzgép zúzdáját megszakítva azt a beékelt komplex-metálos szólóival, és a lassan már grindcore-ba feszülő géppuska ropogású dob tempóivel, ami harcias acélcápaként uralja és rombolja dallam környezetét. Azt veszem észre, hogy van egy bizonyos zenei körforgás a dalokban, amit szerintem a srácok tudatosan építettek így fel. A dalok ugyan is úgy vannak összerakva, hogy fel sem tűnik, már hányadszorra hallgatod őket újra és újra. Mert mindig találsz bennük valami újat, valami mást. 

Az ’EP post apokaliptikus drogként fecskendezi dalait ereinkbe, és egyben lendületesen, és drámai (kegyetlen) könnyedséggel döngöli ritmusait a hallójáratainkba. Az album mérvadója, hogy a szép külső mellet iszonyatosan jól szólal meg. A tökéletesen csengő profi hangásáért Pál Miksát, valamint a Fire Recording stúdió keze munkáját illati a dicséret. És hasonlóan dicséretet, tiszteletet érdemel a Steam Engine is a  remek, de fájdalmas búcsú kislemezért! Respect!

 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése