Steam Engine új kislemeze sajnálatos módon a nyírmadai
trió utolsó anyag is. A GODISNOWHERE hallgatása közben vegyes
érzelmek mardosnak belülről. Valahogy annak a bizonyos cirkuszi bohócnak érzem
magam, akinek egyik szeme sír a másik meg nevet. Az egyik sír, mert egy olyan nagyszerű
tehetséges csapat fejezi be pályafutását, akik bebizonyították, hogy
kitartással és kellő hozzáállással az örömzenélésből itthon is lehet világszínvonalon
alkotni. Másik szemem nevet, mert egy olyan post/instrumentális anyagot kapunk
tőlük, aminek energiája felráz, és ámulatomban csak pislogok magamból… és közben
csak azt kérdezem, miért? De nem posztumusz sirámot akarok írni, csak
reflexszerűen is elszorul a torkom, ha arra gondol, hogy a Steam Engine az
utóbbi negyed évben már a negyedik olyan zenekar, aki elhagyják a zenei pályát.
A Stream Engine 2013-as kislemezének drámai borítóján
a kanadai Debra Manson ˝Death Of A Cyborg˝ elektronikus tragédiája látható. Ha a
dalok hallgatása közben rá pillantunk a képre, vizuális tükörképét adja a
dalokba belecsepegtetett jazz, thrash, groove, progresszív post metálba öntött reménytelenségeknek.
A March Of The Maybugs basszus-centrikus témájából kibontakozó
progresszív hangú gitárjának van egy belső katarzis töltete, amire óramű
pontossággal szabadulnak rá a kiéhezett, súlyosan riffelő katasztrofális
thrash/post metál szakítások. Az egész dalban van egy rejtett reménytelenség,
ami csak fokozza az üresség érzetét, és ez az belső üresség érzése az egész anyagra rányomja apokaliptikus
hangulatát. A szenvedő, lendületes kezdetű Godisnowhere pattogása és a hozzá csapódó apokaliptikus, lassú ólmozott zúzású groove-os
nyújtású témák erőteljesen figyelmeztetnek a végre, amik őrlő-ölő riffekké válnak dal a végére. Kopottas nyugalommal indul
a Medusa Sky progresszív rock/jazz játékos témája, majd egy
romboló torpedó erejével viszi végig a fejpörgetős, gőzgép zúzdáját megszakítva
azt a beékelt komplex-metálos szólóival, és a lassan már grindcore-ba feszülő géppuska
ropogású dob tempóivel, ami harcias acélcápaként uralja és rombolja dallam környezetét.
Azt veszem észre, hogy van egy bizonyos zenei körforgás a dalokban, amit
szerintem a srácok tudatosan építettek így fel. A dalok ugyan is úgy vannak
összerakva, hogy fel sem tűnik, már hányadszorra hallgatod őket újra és újra. Mert mindig találsz
bennük valami újat, valami mást.
Az ’EP post apokaliptikus drogként fecskendezi dalait
ereinkbe, és egyben lendületesen, és drámai (kegyetlen) könnyedséggel döngöli ritmusait a hallójáratainkba. Az album mérvadója, hogy a szép külső mellet
iszonyatosan jól szólal meg. A tökéletesen csengő profi hangásáért Pál Miksát,
valamint a Fire
Recording stúdió keze munkáját illati a dicséret. És hasonlóan
dicséretet, tiszteletet érdemel a Steam Engine is a remek, de fájdalmas búcsú
kislemezért! Respect!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése