A Dusty Chopper egy igazi erőtől duzzadó, fiatal southern/stoner
metál banda. Eddig két zenei anyaggal jelentek meg, amikből árad a tömény
délies riff és a sörszagú, füstös kocsmai hangulat. 2012 őszén megnyerték a Zúzda
tehetségkutatóját, de a zenekarról az utóbbi időkben igen keveset lehet
hallani. Hogy mi lehet ennek a csendnek a hátterében, valamint az esetleges
jövőbeli tervekről beszélgetem a Dusty Chopper csapatával.
Sziasztok! Először is
köszönöm az interjú lehetőségét!
Picúr: Mi köszönjük a lehetőséget és a hozzánk való nincs mit!
Bevallom kissé zavarba
voltam veletek. Mert bárhol is kerestem infókat a zenekarral kapcsolatban,
mindenhol csak nyúlfarknyi anyagot találtam. Ezért megkérnélek benneteket, hogy
részletesen meséljétek el nekem a zenekar történetét!
Picúr: 2010 őszén alakultunk egy korábbi közös bandánk, a
Forget The Past romjaiból. Borisz már az akkori próbákon poénból játszott pár redneck
riffet. Aztán amikor az együttesből kilépett az alapító tag gitáros-énekes a
billentyűs barátnőjével mi hárman (Borisz – gitár, Picúr – basszus, Levente –
dobok) úgy döntöttünk, hogy összehozunk valami jó kis laza, szennyes redneck-southern-stoner
történetet. A korábbi tapasztalatokból kiindulva a közös alap kitételünk az
lett, hogy az egész nem lesz izzadtság szagú. Bár képzavar ezt elvárni három
csúnya nagydarab embertől, akik egy szakadt gyártelep kis szobájában töltenek
el pár órát masszív húr-, és bőrtépéssel, de a lényeg, hogy nem akartuk annyira
véresen komolyra venni a számírást. Persze az alap ötleteket otthonról hoztuk,
aztán pár liter sör, és esetenkénti égetett szesz társaságában a számok
szerkezete hamar megszületett. Az év vége felé csatlakozott hozzánk Robi az
énekesi posztra, a számok hamar összeálltak és elkezdtünk koncertezni pesti klubokban.
Levente: Mivel jött a nyár, ami a fesztiválok időszaka, és nem
dédelgetünk gyöngéd álmokat azt illetően, hogy kvázi ismeretlenül bármennyi
esély lenne ezekre eljutni, fellépni, továbbá egyikünk se szeret szavazásokat
megdobni ál e-mail címek és haverok haverjainak a lájkoltatásának segítségével,
így a nyarakat lazábbra vett próbákkal és a grillszezon masszív kihasználásával
töltjük 2011-ben rögzítettük a Tales of the Swamp EP-t, amin három
dalunk található, a River of Life, Drive és az Immortal Warmachine.
Borisz: Tavaly év elején ismét stúdióba vonultunk, öt új
számmal. Ekkortájt ideiglenesen mind a stúdióban, mind a koncerteken Hőnich
Szabi a Conan’s First Date-ből, segítette az együttest basszusgitári fronton, mivel
Picúr kb fél évig az osztrák vendéglátás réme szerepkörében tetszelgett. A
frissen rögzített számokat végül a korábbiakkal összefűzve egy dupla EP-n,
Baptized in Beer címmel tettük elérhetővé.
Picúr: Miután visszatértem, újra munkához láttunk. 2012
nyarának végétől Anyánk, Szendrei Irina segít minket a szervezésben. Ő hívta
fel a figyelmünk az általad említett tehetségkutatóra is. Idén nyáron történt,
hogy énekesünk kilépett némi elképzelésbéli ütközéseknek köszönhetően.
Levente: Azóta több megoldással próbálkozunk, egy ideig trióban
folytattuk, Picúr lett a Lukács (énekes basszer). Sok régi dalt átdolgoztunk,
és született néhány új nóta is, kicsit és nagyon faszák. Úgy tűnik, hogy
zenekarunk legfajsúlyosabb tagja a basszusgitárról átnyergel mikrofonra,
továbbra is zajlik az új számok írása, és néhány meglévőnek az átírása. A
második EP-nket ugyanis egy kicsit újragondoljuk, az énektémákon és a
szövegeken, és címekben is változásokat eszközölve, mivel a zenei alappal (3-4
sör után már) elégedettek vagyunk.
Borisz: Valamint feltehetőleg hamarosan bejelentjük a végleges
felállást és újra színpadra lépünk, egyelőre még semmi sem dőlt el.
Már a kezdetektől meg
volt bennetek az elhatározás, hogy milyen zenét is akartok játszani?
Southern/stoner volt az eredeti elképzelés, vagy csak (csúnyán kifejezve) így
alakult?
Borisz: A kép az nagyjából adott volt, egy feelinges, szennyes
muzsikát képzeltünk el, ami mentes a szőrszálhasogató szerkesztgetésektől. A
lényeg, hogy ne erőltetve-erőlködve jöjjön ki az, ami kijön, a zenei stílus
pedig beletartozik az elnyűhetetlenül hallgatottak közé.
Picúr: Nekem speciel a stoner stílust játszani egyik régi
vágyam volt.
A 2012-es Baptized In Beer dupla kislemezetekre
rágyúrtátok az első ’EP anyagát is. Tettétek ezt azért, mert úgy gondoltátok,
az elő anyagnak is kell valamilyen kézzelfogható formát adni, vagy így lett
teljes ez az album?
Levente: Egyrészt az első, 3 számos anyagot mindig is egy
kicsit rövidkének éreztük, talán ez is az oka, hogy úgy döntöttünk, a második
EP-t az első mellé csapjuk. Másrészt pedig az a helyzet, hogy a zenekar az első
egy-másfél évében borzasztó termékeny volt, akkor született meg 14-15 nóta,
amiből 10-11-et ma is játszunk. Szóval ezek a dalok egy időszakban íródtak,
nincs igazán köztük az egy év, amit a felvételek közt eltelt idő sejtet.
Az utóbbi időkben igen
nagy csönd van a csapat körül. Van ennek valami oka, vagy esetleg készültök
valamire?
Picúr: Mint említettük korábban, énekesünk kilépett, és így
elgondolkodtunk néhány anyagunkon is, mivel egy frontemberi pozícióban
bekövetkező változás alapvetően befolyásolhatja egy banda alakulását. Úgy
döntöttünk, hogy nekiesünk a régi számainknak és átgyúrjuk a vokál oldalát és
persze a szövegeket is. Úgy érezzük, a jelenlegi változtatások jobban
beleillenek a képbe.
Egyéb terveitek a
közel jövőre? Koncertek, stb.…
Borisz: Idén szeretnénk még fellépni az enyhén megújult
formációban és túlélni a házi pálinka szezont.
Végezetül, egy-két
hülye kérdés! Kiket szerettek, ki inspirálnak benneteket? Elvégre a zenekar
ezek szerint jelenleg 3 ember, három külön álló egyéniség. Zenében mennyire
egyezik az ízlésetek?
Picúr: Igen, és nem illik megfeledkezni édesanyánkról, aki
azóta tölti be az „Anyu” szerepet, amióta elvállalta, hogy ezt a bagázst
manage-eli nagy-nagy örömünkre. Engem leginkább a pácolt húsok, az alkalmi „soksör”
és a házi pálinka motivál, továbbá az a mennyiségű „Fuck This Shit” életérzés
elhagyása, ami akkor megy végbe, amikor a próbaterem ajtaját behúzom magam
mögött egy idilli munkanap után. A zenei ízlésben az átfedések megvannak, ha
nem kimondottan koncertre megyünk, akkor a metál inkább háttérzene, ami
megalapozza a jó estét.
Levente: Vannak olyan műfajok, amit egyikünk jobban szeret a
másiknál, de a southern és minden mellékága egy nagy közös pont. A
Hajógyári-sziget szórakozóhelyein pedig egyikünket sem lesz könnyű megtalálni.
A helyzet az, hogy eddig bármit játszottunk együtt (death metal, újabban ugye
stoner és alkalmasint bármi más amit jammelünk) az elég jól működött.
Borisz: (Böff) Ja, végülis mindenkinek megvan a maga világa, én
például köztudottan lexikális mindenevő vagyok metál terén, de életérzés
szempontjából már nagyon is régóta ez a southern világ áll hozzám a
legközelebb. A súlyos légkalapács groove-ok, a wah-pedál, a whiskey-ben úszó
énektémák, az a legjobb barátokkal/haverokkal, rajongókkal átmulatott, vagy
inkább átáztatott éjszakák. A legjobb dolog, amikor az ember kirongyol a
helyenkénti mókuskerékből, és a frusztrációit, illetve minden baját és
feszültségét át tudja ültetni valami termékeny és kreatív dologba, ami ráadásul
másoknak is örömet okoz.
Ha mindegyikőtöknek
1-1 kedvenc, életének meghatározó metál albumát kellene megnevezni, melyik
lenne az és miért?
Picúr: Én erre nehezen adnék választ, mert hát ugye az ember
változik, más és más szituációkkal találja szemközt magát, legyen ez
megpróbáltatás, vagy öröm, és ami arcon som ott egy zúzógolyó játszi könnyedségével
pár éve, az már a mostani énemnek nem feltétlen ad ugyanolyan élményt. De talán
ilyenek közé tartozik a Clutch – Blast Tyrant, vagy a Kyuss – Welcome to Sky
Valley, vagy a Fear Factory - Demanufacture. Továbbá a Metallica – Load /
Reload albumaik. Annak ellenére, hogy a fél metálszakma és rajongók garmada
véresre tépte a száját rajtuk, azt kell, hogy mondjam, hogy a srácoknak Stonert
kéne játszaniuk, mert olyan elszállós pár nóta, hogy máig libabőrös leszek például
a Fixxxertől.
Levente: Igen, ez egy aljas kérdés. A metal zenének az a
végtelen szépsége, hogy rengeteg hangulatot meg tud szólítani. Hogy választ
adjak a kérdésre, legyen Pantera – The Great Southern Trendkill. De annyi
minden lehetett volna ez a Slipknot self titled-től a Dream Theater – Six
Degrees of Inner Turbulence-ig, hogy ihajj…
Borisz: Erre nem lehet egyértelműen válaszolni, mert nem :D. Az
idők során annyiszor alakult át bennem műfajok szempontjából, hogy mit is
szeretek éppen, hogy havonta vagy hetente van egy meghatározó korong az
életemben. Amikor az ember meghallgat még 1 groove lemezt, vagy még egy
eszeveszett Blast Beat-ben nyeri örömét, neadjisten épp Vikernes papa Norvég
mesterségével gyalázza a szomszédok hallójáratait. Amit mindenképp megemlítenék,
és ami átbillentett fiatalkoromban totál metalhead-dé, az a Slipknot – Iowa
lemez, utána jöttek a fincsi klasszikusok, mint a Sabbath, az összes Pantera,
Down, Crowbar, Cannibal Corpse, Meshuggah.
Fiúk, Köszönöm a
beszélgetést!
Mi is köszönjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése