2013. október 23., szerda

Dusty Chopper – Sörszagú délies mocsár

A Dusty Chopper egy igazi erőtől duzzadó, fiatal southern/stoner metál banda. Eddig két zenei anyaggal jelentek meg, amikből árad a tömény délies riff és a sörszagú, füstös kocsmai hangulat. 2012 őszén megnyerték a Zúzda tehetségkutatóját, de a zenekarról az utóbbi időkben igen keveset lehet hallani. Hogy mi lehet ennek a csendnek a hátterében, valamint az esetleges jövőbeli tervekről beszélgetem a Dusty Chopper csapatával.


Sziasztok! Először is köszönöm az interjú lehetőségét!

Picúr: Mi köszönjük a lehetőséget és a hozzánk való nincs mit!

Bevallom kissé zavarba voltam veletek. Mert bárhol is kerestem infókat a zenekarral kapcsolatban, mindenhol csak nyúlfarknyi anyagot találtam. Ezért megkérnélek benneteket, hogy részletesen meséljétek el nekem a zenekar történetét!

Picúr: 2010 őszén alakultunk egy korábbi közös bandánk, a Forget The Past romjaiból. Borisz már az akkori próbákon poénból játszott pár redneck riffet. Aztán amikor az együttesből kilépett az alapító tag gitáros-énekes a billentyűs barátnőjével mi hárman (Borisz – gitár, Picúr – basszus, Levente – dobok) úgy döntöttünk, hogy összehozunk valami jó kis laza, szennyes redneck-southern-stoner történetet. A korábbi tapasztalatokból kiindulva a közös alap kitételünk az lett, hogy az egész nem lesz izzadtság szagú. Bár képzavar ezt elvárni három csúnya nagydarab embertől, akik egy szakadt gyártelep kis szobájában töltenek el pár órát masszív húr-, és bőrtépéssel, de a lényeg, hogy nem akartuk annyira véresen komolyra venni a számírást. Persze az alap ötleteket otthonról hoztuk, aztán pár liter sör, és esetenkénti égetett szesz társaságában a számok szerkezete hamar megszületett. Az év vége felé csatlakozott hozzánk Robi az énekesi posztra, a számok hamar összeálltak és elkezdtünk koncertezni pesti klubokban.

Levente: Mivel jött a nyár, ami a fesztiválok időszaka, és nem dédelgetünk gyöngéd álmokat azt illetően, hogy kvázi ismeretlenül bármennyi esély lenne ezekre eljutni, fellépni, továbbá egyikünk se szeret szavazásokat megdobni ál e-mail címek és haverok haverjainak a lájkoltatásának segítségével, így a nyarakat lazábbra vett próbákkal és a grillszezon masszív kihasználásával töltjük 2011-ben rögzítettük a Tales of the Swamp EP-t, amin három dalunk található, a River of Life, Drive és az Immortal Warmachine.

Borisz: Tavaly év elején ismét stúdióba vonultunk, öt új számmal. Ekkortájt ideiglenesen mind a stúdióban, mind a koncerteken Hőnich Szabi a Conan’s First Date-ből, segítette az együttest basszusgitári fronton, mivel Picúr kb fél évig az osztrák vendéglátás réme szerepkörében tetszelgett. A frissen rögzített számokat végül a korábbiakkal összefűzve egy dupla EP-n, Baptized in Beer címmel tettük elérhetővé.

Picúr: Miután visszatértem, újra munkához láttunk. 2012 nyarának végétől Anyánk, Szendrei Irina segít minket a szervezésben. Ő hívta fel a figyelmünk az általad említett tehetségkutatóra is. Idén nyáron történt, hogy énekesünk kilépett némi elképzelésbéli ütközéseknek köszönhetően.

Levente: Azóta több megoldással próbálkozunk, egy ideig trióban folytattuk, Picúr lett a Lukács (énekes basszer). Sok régi dalt átdolgoztunk, és született néhány új nóta is, kicsit és nagyon faszák. Úgy tűnik, hogy zenekarunk legfajsúlyosabb tagja a basszusgitárról átnyergel mikrofonra, továbbra is zajlik az új számok írása, és néhány meglévőnek az átírása. A második EP-nket ugyanis egy kicsit újragondoljuk, az énektémákon és a szövegeken, és címekben is változásokat eszközölve, mivel a zenei alappal (3-4 sör után már) elégedettek vagyunk.
Borisz: Valamint feltehetőleg hamarosan bejelentjük a végleges felállást és újra színpadra lépünk, egyelőre még semmi sem dőlt el.


Már a kezdetektől meg volt bennetek az elhatározás, hogy milyen zenét is akartok játszani? Southern/stoner volt az eredeti elképzelés, vagy csak (csúnyán kifejezve) így alakult?

Borisz: A kép az nagyjából adott volt, egy feelinges, szennyes muzsikát képzeltünk el, ami mentes a szőrszálhasogató szerkesztgetésektől. A lényeg, hogy ne erőltetve-erőlködve jöjjön ki az, ami kijön, a zenei stílus pedig beletartozik az elnyűhetetlenül hallgatottak közé.
Picúr: Nekem speciel a stoner stílust játszani egyik régi vágyam volt.

A 2012-es Baptized In Beer dupla kislemezetekre rágyúrtátok az első ’EP anyagát is. Tettétek ezt azért, mert úgy gondoltátok, az elő anyagnak is kell valamilyen kézzelfogható formát adni, vagy így lett teljes ez az album?

Levente: Egyrészt az első, 3 számos anyagot mindig is egy kicsit rövidkének éreztük, talán ez is az oka, hogy úgy döntöttünk, a második EP-t az első mellé csapjuk. Másrészt pedig az a helyzet, hogy a zenekar az első egy-másfél évében borzasztó termékeny volt, akkor született meg 14-15 nóta, amiből 10-11-et ma is játszunk. Szóval ezek a dalok egy időszakban íródtak, nincs igazán köztük az egy év, amit a felvételek közt eltelt idő sejtet. 

Az utóbbi időkben igen nagy csönd van a csapat körül. Van ennek valami oka, vagy esetleg készültök valamire?

Picúr: Mint említettük korábban, énekesünk kilépett, és így elgondolkodtunk néhány anyagunkon is, mivel egy frontemberi pozícióban bekövetkező változás alapvetően befolyásolhatja egy banda alakulását. Úgy döntöttünk, hogy nekiesünk a régi számainknak és átgyúrjuk a vokál oldalát és persze a szövegeket is. Úgy érezzük, a jelenlegi változtatások jobban beleillenek a képbe.

Egyéb terveitek a közel jövőre? Koncertek, stb.…

Borisz: Idén szeretnénk még fellépni az enyhén megújult formációban és túlélni a házi pálinka szezont.

Végezetül, egy-két hülye kérdés! Kiket szerettek, ki inspirálnak benneteket? Elvégre a zenekar ezek szerint jelenleg 3 ember, három külön álló egyéniség. Zenében mennyire egyezik az ízlésetek?

Picúr: Igen, és nem illik megfeledkezni édesanyánkról, aki azóta tölti be az „Anyu” szerepet, amióta elvállalta, hogy ezt a bagázst manage-eli nagy-nagy örömünkre. Engem leginkább a pácolt húsok, az alkalmi „soksör” és a házi pálinka motivál, továbbá az a mennyiségű „Fuck This Shit” életérzés elhagyása, ami akkor megy végbe, amikor a próbaterem ajtaját behúzom magam mögött egy idilli munkanap után. A zenei ízlésben az átfedések megvannak, ha nem kimondottan koncertre megyünk, akkor a metál inkább háttérzene, ami megalapozza a jó estét.

Levente: Vannak olyan műfajok, amit egyikünk jobban szeret a másiknál, de a southern és minden mellékága egy nagy közös pont. A Hajógyári-sziget szórakozóhelyein pedig egyikünket sem lesz könnyű megtalálni. A helyzet az, hogy eddig bármit játszottunk együtt (death metal, újabban ugye stoner és alkalmasint bármi más amit jammelünk) az elég jól működött.

Borisz: (Böff) Ja, végülis mindenkinek megvan a maga világa, én például köztudottan lexikális mindenevő vagyok metál terén, de életérzés szempontjából már nagyon is régóta ez a southern világ áll hozzám a legközelebb. A súlyos légkalapács groove-ok, a wah-pedál, a whiskey-ben úszó énektémák, az a legjobb barátokkal/haverokkal, rajongókkal átmulatott, vagy inkább átáztatott éjszakák. A legjobb dolog, amikor az ember kirongyol a helyenkénti mókuskerékből, és a frusztrációit, illetve minden baját és feszültségét át tudja ültetni valami termékeny és kreatív dologba, ami ráadásul másoknak is örömet okoz.


Ha mindegyikőtöknek 1-1 kedvenc, életének meghatározó metál albumát kellene megnevezni, melyik lenne az és miért?

Picúr: Én erre nehezen adnék választ, mert hát ugye az ember változik, más és más szituációkkal találja szemközt magát, legyen ez megpróbáltatás, vagy öröm, és ami arcon som ott egy zúzógolyó játszi könnyedségével pár éve, az már a mostani énemnek nem feltétlen ad ugyanolyan élményt. De talán ilyenek közé tartozik a Clutch – Blast Tyrant, vagy a Kyuss – Welcome to Sky Valley, vagy a Fear Factory - Demanufacture. Továbbá a Metallica – Load / Reload albumaik. Annak ellenére, hogy a fél metálszakma és rajongók garmada véresre tépte a száját rajtuk, azt kell, hogy mondjam, hogy a srácoknak Stonert kéne játszaniuk, mert olyan elszállós pár nóta, hogy máig libabőrös leszek például a Fixxxertől.

Levente: Igen, ez egy aljas kérdés. A metal zenének az a végtelen szépsége, hogy rengeteg hangulatot meg tud szólítani. Hogy választ adjak a kérdésre, legyen Pantera – The Great Southern Trendkill. De annyi minden lehetett volna ez a Slipknot self titled-től a Dream Theater – Six Degrees of Inner Turbulence-ig, hogy ihajj…

Borisz: Erre nem lehet egyértelműen válaszolni, mert nem :D. Az idők során annyiszor alakult át bennem műfajok szempontjából, hogy mit is szeretek éppen, hogy havonta vagy hetente van egy meghatározó korong az életemben. Amikor az ember meghallgat még 1 groove lemezt, vagy még egy eszeveszett Blast Beat-ben nyeri örömét, neadjisten épp Vikernes papa Norvég mesterségével gyalázza a szomszédok hallójáratait. Amit mindenképp megemlítenék, és ami átbillentett fiatalkoromban totál metalhead-dé, az a Slipknot – Iowa lemez, utána jöttek a fincsi klasszikusok, mint a Sabbath, az összes Pantera, Down, Crowbar, Cannibal Corpse, Meshuggah.

Fiúk, Köszönöm a beszélgetést!

Mi is köszönjük.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése