Haunebu - My Father Was A Master Blacksmith / 17

A Haunebu karcos, zajos garázs rockjáról 2010 tájékán halottam először.  Ez a brigád egykor úgy tűnt fel, mint a budapesti klubélet egyik meghatározó koncertzenekara. Akik olyan mocskosul menő arcokat tudhat a tagjai közt, mint (a videoklipjeivel is híressé vált) Veszéjes Áron frontember/énekes, Kolozsi Péter az Esclin Syndo basszusgitárosa, és nem utolsó sorban Bajor Ádám a Moog egyik gitárosa. Azért is mondom azt, hogy egykor, mert mostanában, igen nagy csönd van a csapat körül. Utolsó híreikből csak annyi tudható, hogy tavaly nyáron (2014) egy rövidebb Norvég turnén voltak és, hogy készítgetik az új anyagukat. A Haunebu zenéjének rövid és egyszerű jellemzése valahogy így írható le: „a férfi borostán végiggördülő izzadságcsepp, a még másnaposan is gyöngyöző homlok és a háromnapos, faszszagú alsónadrág metszete”. vagyis a mocskos, izzadt rock n roll találkozása a stoner/psy rock szőrös fuzzaival.

Amit mi sem példázhat jobban, mint a 2011-es My Father Was A Master Blacksmith című bemutatkozó lemezük 8 böfögősen sörszagú züllött mocsok kocsma hangulatú dala. A dalokban dagonyáznak koszos, zajos riffek, melyre horgonyszerűen kapaszkodnak a szétszívott pszichedeliába fuldokló mosdatlan neurotikus ének dallamok. Az albumnyitó, és alaphangulatát megadó, vagy inkább uraló dal triumvirátusból ˝Gabriel, Bones, Stop˝ árad a bluesos lassúságú mélyvénás depresszió, amiket Áron embertelenül elmebajos üvöltései delejeznek egyedien. Az ezt követő First és Awaking daluk egy pattogós RATM basszus alapon remegve úszik a betépett eufóriában. Míg a Green Stove és a 12 Judges tajtékos iramában a sivatagos sztóner találkozik a garázs punk kannás boros okádékával. Záró (klipes) daluk az Escape mélyen úszik az út, az én kereső belső melankolikus pszichedeliában. A videó képi világa, megjelenítése egy Jim Jarmusch-reflekció. Kivonulás a természetbe, férfivá avatás, baráti kötelék, közös élmény. 

Rá egy évre 2012-ben megjelenő 17-es versenyszámot viselő újabb EP-jük hangzásilag ugyan azt a koszos vonulatot hozza némileg punk rockosabb, rockabilly-s dominanciával.  Az öt számos, immár magyar nyelvű anyag szövegileg nincsenek túl kombinálva. „Mindig is ki akartuk próbálni, hogy áll ez a zenekarnak, a magyar szöveg erejét meg sosem kérdőjeleztük meg.” – mondja az EP-ről Bajor Ádám a zenekar gitárosa. A tökös egyszerű riffekkel nyitó Menned Kell, valamint az őt követő Malom laza rockabillys alapjai rendesen rázzák a csípőtekerős boogiet. Azt, hogy az EP-re beszívódott punkos/rockabillys vonulatában mennyire játszott szerepet a következő dal? Nos, erre igazán csak a csapat tudna válaszolni. Az EP-re ugyan is felkerült egy 1971-es Hungária feldolgozás a Három széplány, mely egy őrült pszichedelikus jampi rock n roll kavalkád. Az ezt követő ˝kötőjel˝ - (mert ennyi a címe) egy laza szörf rock hangulatot idéző instrumentális töltelék. Ám a záró egykori muskátlis szerelmet elmesélő 17 című daluk mocskos hangzásának visszanőttek tökei, melyet férfiasan az arcunkba is lóbálnak. 

A Haunebu zsebre dugott kézzel előadott lezser garázs/punk/psy/stoner fasza buli rockja engem totál magával ragadott. A srácoknak meg üzenem, amint kész az új anyag szóljanak, mert izzadt herékkel várom a folytatást… amiben nagyon reménykedem. 

Haunebu facebook 

Haunebu - My Father Was A Master Blacksmith (2011) 

Haunebu - 17 (2012) 

 

Kőszívű Ember Fiai ’EP 2015

Meglehetősen érdekes, és talán azt is lehetne mondani, hogy meglehetősen merész nevet választott magának a közel féléve Kőszívű Ember Fiai név alatt működő budapesti pszichedelikus stoner rock duó. Azonban nem csak a csapat névválasztása, ha nem zenekari felállása is viszonylag mersznek mondható. A Hujber Áron és Jákhalmi Barna által aklozott formáció ugyan is egyszerű klubhangulatban egy szál gitár és dob kíséretében adja elő ˝jammelős˝ zajos-ordibálós dalait. Az biztos, hogy felállásuk a magyar (púderground) zenei palettáján nem mindennapi. De, hogy mostoha is legyek nem is új keletű. Hasonló zenei felállással működik (vagy működött… hogy pontosan mi is a jelenlegi helyzetük, azt épp nem tudom) a bátonyterenyei Lastdayflyers, vagy a debreceni Worthless. Na, de a savanyú a szőlő morzsolgatása helyett lássuk a „Baradlay testvérek” párhete megjelent bemutatkozó kislemezét.

Az öt számos kislemez egy koszos garázs/punk rockos alapokra épített feszes sivatagos gerjedéssel indít. A Nem A Nyers zajos lendületét és szövegének rendesen odamondó nyers letaglózó erejét az Uzipov hasonszőrű szófordulataihoz  tudnám hasonlítani. Azonban az ezt követő Mohamed lassabb boronái és a Lelassulsz pszichedelikus fuzz füstölései már egy visszafogottabb elszállós monoton masszába állnak össze. Ez a massza érzet a Síkság soft rockos könnyed pengetésű akkordoktól beporzott témáiban egy depressziós sarokba fordulós, magába beszélő vonulatot formál meg. Amit a végére rendesen, tartósan és összetetten konzerválnak a Formaldehid bő lére eresztett sivatagos bömbölései és delejes ringatózásokat hozó a jelenből elvágyódó hangulati képei. Amiket a dal végére mintha csak egyszerűen ollóval vágtak volna el… filmszakadás. 

A Kőszívű Ember Fiai pszichedelikus stoner rock zenéjükkel egy egyedi mikrokozmoszt hoztak létre a sivatagos zenék világában. Minimál formáció, de annál nagyobb ötletesség sugárzik a koszos hangulatú izgalmas szószerkezeteket tartalmazó dalaikból. Amiknek folytatásaként hamarosan egy két számos maxi anyagot kapunk.

Kőszívű Ember Fiai facebook 

Kőszívű Ember Fiai 'EP 2015 

Astru – Pokol (2015)

Astru tavaly megjelent In The Mirror groteszk hangulatú albumának középpontjában az élet káoszával és apokalipszisével nap mint nap megküzdő én tudat állt. Egy sajátságos úton járó elme benső sötétsége, személyes káosza, korcs társadalmunktól táplált feszültsége és embergyűlölete. Olyan személyes érzésekről szólnak, „amit egy Isteniességet kereső elme érez egy teljesen Istentelenné vált világban. Természetesen nem keresztényi értelemben.”  Ez az elme belső útját tovább folytatva feszegeti az Istentelenség, Istenkeresés, a jelenkori társadalom mindet felfaló beteg perverzióinak kortörténetei határait. Astru most megjelent Pokol című, jobbára magyar nyelvű albumán, puritán módon mutatja be az emberi faj túlzott egoizmusából fakadó szemellenzősségét. „Fejlődni úgy nem lehet, hogy hátat fordítasz a hiányosságoknak. Maga a természet tökéletes szimbiózisa egyértelmű bizonyíték arra, hogy az emberin túl is vannak fejlettségi szintek. De a természettől való eltávolodás még nem lehet ok az elfajzásra, valóban minden okkal történik? Hisz mégis melyik az a lény a földön, aki saját halott fajtársát dugja meg? Kellemetlen téma, de sajnos van ilyen. Ha lenne pokol, ilyen lenne.  A probléma nem oldható meg. Ez a híres emberi faj fenségessége, maga az élet szentsége. Nem tehetek ez ellen semmit. Ha Isten, mint olyan van, és műanyagot akar, akkor értem, hogy mire kellünk.”  Arra a kérdésemre, hogy az emberiség érzése szerint megérett-e már az aratásra, az alkotó így válaszolt: „Mivel az emberiség 99.9%-ban azokat a problémákat akarja megoldani, amiket önmaga okozott, nem nagyon van más kiút, mint az aratás. Persze a föld túlélt már nagyobb csapásokat, és ha arra kerül a sor, leráz minket magáról, mint kutya a bolhát. Lehet még ma, ki tudja. Az evolúció újrakeveri a lapokat az anyag-tudat- tér-időben. Ok, elfogadom én ezt. De bármi is a teremtő, és bármilyen átláthatatlan céljai is vannak, nekem továbbra is émelyegnem kell az emberi faj ál-fenségességétől beleértve saját emberi valómat is. És tehetetlenségem azon tudatától, hogy emberi mivoltomból lehetetlen tovább fejlődni.”

Astru avant-garde armageddon éjfekete sötét zenei poklának viharait hallgatva Edgar Allan  Poe – A Maelström poklában című novellájának kezdő sorai elevenednek fel bennem. „Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a mi útjaink; nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé is érzékeltetné művének, mely mélyebb, mint Démokritosz kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.” Az album szerkezetét adó folyamatosan jelenlévő, vagy ép szakaszokban visszatérő morajlóan zajos nyugtalanító vibráló alaphangok, mint például az introként szolgáló Vegytiszta zajai és a rájuk épülő experimentális, illetve progresszív zenei akkordmenetek adják meg a dalok destruktív, néhol a káoszba hajló diszharmóniáját. Ám ha jobban fülünkbe rakjuk Astru poklát hamar észrevesszük, hogy itt nem a klasszikus értelembe vett hipersztrádán száguldó black metal tempókat halljuk. Természetesen jelenen vannak ezek is, de inkább egyfajta kiegészítőként száguldanak a Vadászösztön, Pokol vagy az embertelenséget bemutató Vérfertőzés szodomájának megtört prog-jazz és a post metal technikás elemek között. Egy nukleáris alkonyat futurisztikus apokaliptikus látomását tükrözi a Rezonáns doomosnak mondható torzan lüktető beteg hangoktól vánszorgó lomha tempója. Ami azonnal aktiválja bennem a lassú monoton tempók iránti perverz rajongásomat. Hangulatilag egy suicid mániákus kényszert váltanak ki bennem az Isten Átka és a Farkaséhség ciklikusan felépített mogorva zenei komplexitásba hajló lelki sebeiket felszaggató frusztrált világa. A több témán futó totális zenei káoszba torkoló Demon In Disguise és az őt követő rideg, feszült Kegyelem valamint a befejező Kilatoltatás zaklatott éjfekete, káoszában vergődő zajok spirituális rombolása az Én tudat nem csak hangulati terápiás, hanem a valós gyógyítására is serkent.

Astru ezen önkifejező zenei projektjét, akár csak a többi zenei projektjét megint csak egyéni, önkifejező módon oldotta meg.  A dalokban továbbra is a zene dominál, ami kissé háttérbe szorítja szövegeinek suttogó, dallamoktól lecsupaszított torz előadásmódját. De ez semmit sem vesz el az album egyedi felfogásban megfogalmazott spirituális értékéből. 

"lánghidakon ürítem magamat a semmibe
nukleáris alkonyatra várok,pusztulásra
a jelenem katatón akaratában élek
szent méreggel védett koponyámban már pusztulnak a férgek
fekélyek hegei undorra emlékeztetnek
homályra vágyó szemeim a fényben elvéreznek
a ragyogó alkonyat dermeszti tekintetem
fekete szándékaimat el nem engedhetem
fák közé zár a nukleáris nyár
lángol már a mesterséges táj"

Astru facebook 

Astru - Pokol (2015) 

Johnny in the Jungle – Postcard from Norilsk ’EP 2015

Nincs egyszerű dolgunk, ha a post-rock lényegét akarnánk definiálni. Az igaz, hogy egy ilyen zenekar felállása többnyire a hagyományos értelembe vett rock ˝trió˝ gitár, dob, basszus felállásán alapszik (és nagyjából ennyi köze is van a hagyományos rock zenéhez). Azonban a post-rockban hallható különleges ritmusok, harmóniák, a jazz-ből átültetett bonyolultabb akkordmenetek, elektronikus hangszínek, egyedi hatások a hagyományos értelembe vett rock zene világában kissé idegen, vagy ha néha fel is tűnnek bennük inkább csak (főleg a progresszív rock területén) kísérleti próbálkozásnak hatnak. De talán épp ezekből a kísérleti próbálkozásokból indult ki ez a műfaj, ami az utóbbi időkben, hazánkban is megélénkült. Úgy látszik ez az eddig csak igen szűk körben mozgó zenei stílus nálunk is kinőtte óvodáskori cipőjét és egyre nagyobb teret hódít az agyasabb zenék kedvelői, valamint a kihívásokat kedvelő zenészek körében. Mint amit jól példáz a szegedi Johnny in the Jungel elszállós, experimental, improvizatív pszichedelikus post-rock zenéje.

A 2009 tavasza óta létező trió most megjelent Postcard from Norilsk című sorban a harmadig anyaga (Kilincs ˝2010˝, Chimera ˝2013˝) egy igen érdekes koncepciót tartalmaz. De, hogy pontosan miről is van szó, azt Pintér Máté a zenekar szólógitárosa foglalja mondatokba. „Az új Ep-n megpróbálkoztunk egy a narráció zenébe integrálásával. Az instrumentális hangulatfestés mellet a rövid narrációs betétek segítségével próbáljuk "elmesélni" a zene mögötti történetet. A sztori egy szibériai bányavárosban játszódik. Egy olyan ember történetét mutatja be, aki nem nyugatra emigrál a jobb élet reményében, hanem keletre költözik hátrahagyva családját és a barátait, egyúttal egy másfajta életmód után kutat (We Are Trapped).  Az Ep második száma (Nickel Rush) a norilszki nikkelbányászok életét mutatja be. Norilsk a világ egyik legszennyezettebb ember- lakta területe. Jó példa arra, hogy mire képes az ember. A záró szám (Thawing and Flood ) egy apokaliptikus vízió Norilszk és persze a Föld "felmelegedéséről" és pusztulásáról. Norilszk egy szibériai bányászváros, Murmanszk mellett az egyetlen százezernél nagyobb lélekszámú sarkkörön túli város. A helyet egyébként földi pokolként is emlegetik zord éghajlata és elképzelhetetlen mértékű szennyezettsége miatt. Lakóinak különösen kegyetlen körülmények között élnek. Többségük színesfémbányászat él, de a bányászat következtében a város és közvetlen környéke súlyos környezetszennyezéssel küzd. Történelmének, fejlődésének fontos eleme a Gulag-rendszer részeként 1935-től 1956-ig fennállt Norillag munkatábor. Noha technikailag nem zárt közigazgatási egység, a városba külföldi állampolgárok csak engedéllyel látogathatnak. Az év 250-270 napjában hó borítja a várost, 110-130 napon át pedig hóviharok tombolnak.”

De lássuk, vagy inkább hallgassuk ezt a közel 20 perces anyagot. A We Are Trapped könnyed, légies szerkezetű elektro-akusztikus hangulat szikráiból repedezett jégvirágokként csúcsosodnak ki a nyomor, az elvágyódás és az elbúcsúzás nyomasztó basszus centrikus futamai valamint az ezeknek alapokat adó pattogós dob és töredezett komplex gitár akkordok. A jam-session elmés játékának köszönhetően szigorú elnyújtott dallamokban peregnek ki a Nickel Rush torzított, pszichedelikus elszállásokat hozó gitárjai. A megfakult képeslap üzenetét egyfajta keretbe foglaltan közvetíti a Thawing and Flood remekül megszerkesztett improvizatív progresszív lendülete, és az beleívódott delejes torz elektronikus remegés, ami a kizsákmányolt anyaföld utolsó segélykiáltásai. 

A Johnny in the Jungel leleményessége, ötletessége nem csak a zenében mutatkozik meg. A lemez grafikájának alapjául olyan fotogramok szolgáltak, melyeket mágneses erőtereket kirajzoló vasreszelékről készített az alkotó, Kosztándi Orsolya, utalva ezzel a nikkelérc-bányászatra. A borítón kirajzolódó paneltömb idézi meg a jellegzetes norilszki tájat, jelképe az elmagányosodásnak, valamint annak a bezártságnak és zord középszerűségnek, amelyből mindannyian kitörni vágyunk. A borító, illetve a booklet textúrája által olyan hatást kelt, mintha egy elkeveredett, vagy talán soha postára nem adott, keservesen megírt, önvallomásnak beillő levelet olvasnánk.

Johnny in the Jungle facebook 

Johnny in the Jungle - Poscard from Norilsk 'EP 2015 

Blackhoney - "nem fogunk brit pop zenét játszani"

A  Blackhoney 2013-as Kneel Down debüt EP-je után a napokban jelenteti meg első nagylemezét Karma Saliva címmel. A 2011 óta létező, és a hazai sludge/groove/doom vonalát erősítő csapattal a megjelenés előtti napokban beszélgettem új anyaguk munkálatairól, előkészületeiről, jövőbeli terveiről.

Sziasztok srácok! Vágjunk is a közepébe. Mikor és hogyan kezdődtek el az album munkálatai?

Feri: Szervusz! Januárban kezdtük el a felvételeket a debreceni MMP Studio-ban, ami jóformán a második otthonunk lett az elmúlt pár hónap során. A kezdetektől fogva simán mentek a dolgok; a dobfelvételek 1 nap alatt lezajlottak, a gitár-basszusgitár felvételek több alkalom voltak az énekléssekkel karöltve. Teljesen nyugodt és professzionális körülmények között dolgozhattunk és Pisti és Moszi szinte azonnal ráéreztek, hogy mit is szeretnénk kihozni az anyagból.

Ha jól tudom sokat agyaltatok azon, hogy hol vegyétek fel az új dalokat. Végül miért is esett a választás a debreceni MMP Studio-ra? 

Balázs: Valóban sokat agyaltunk és mindenképpen olyan hangzót szerettünk volna, ami megállja a helyét a magyar metál szférában, netán az európai színvonalat is megüti. Nem akartunk földhözragadt hangmérnököket, akik ragaszkodnak a saját- vagy a mai megszokott hangzáshoz, valamint nem szerettünk volna több millió forintot fizetni azért, hogy ugyanúgy szóljon a lemezünk, mint minden második zenekarnak és szerettük volna, hogy ha megvalósítják a zenekart a stúdióban, azok, amik mi vagyunk. Mint az bebizonyosodott, a legjobb döntés volt, hogy őket választottuk! Mellesleg jó a kávéjuk!

Hogyan és milyen hangulatban zajlott a stúdiózás? 

Holi: Teljesen otthon éreztem magam a stúdióban, a bennem lévő feszültségeket a környezet és a srácok teljes mértékben oldották. Gyakorlatilag úgy éreztem magam, mint ha otthon magamnak játszanék/zenélnék.

Balázs: Minden egyes felvételt egy kávéval és cigivel indítottam. A gitárfelvételeknél minden számnál sikerült az adott hangulathoz asszimilálódni és ez igaz az énekfelvételekre is. Úgy érzem ennek köszönhetően ki tudtam hozni magamból a maximumot és teljes mértékig kifejezni magam.

Feri: Nekem a stúdiózás fizikai része, a feljátszás egy napot vett igénybe, így a többi napokon csak kameráztam és gyúrtam a szlájdereket, haha!

Az új nagylemezetek május 12-én fog megjelenni Karma Saliva címmel. Mire számíthatunk ettől az albumtól, mit várhatunk tőle? 

Feri: Mindenképp sokkal érettebb és összeszedettebb, mint a kislemez. Számírás közben mindenkinek kialakul egy elképzelt stílus a fejében, aztán mikor visszahallgatod a kész lemezt, ezeket a teóriákat dobhatod is ki a kukába, mert teljesen más lett, mint amit elképzeltél, haha! Nagyon morcos és szigorú lett, súlyos riffek, dobtémák, énektémák. Különleges hangulatot és érzést fog kiváltani mindenkiből szerintem. A Karma Saliva egy koncept lemez, amit javallott egyben végighallgatni, mert van eleje és vége, de persze számonként is üt az cucc!

Vagyis továbbra is a Blackhoney-ra jellemző mocsaras riffekre számíthatunk?

Balázs: Nyilván az előző lemezünkhöz képest nem fogunk brit pop zenét játszani, azonban sok idő telt el és mára érezzük teljesen kiforrottnak a zenekar stílusát. Tehát nem térünk el a gyökerektől, csak szimplán mind a hárman megvalósítottuk önmagunkat és így lett kerek a zenekar.

Feri: Ez így van. A mocsaras riffek mellett előtérbe kerültek a metal témák, thrash metal témák, meg bármi más, ami épp hatott ránk. Összességében nem tudnám bekategorizálni magunkat egyáltalán, mégis most érzem azt, hogy kiforrtunk.

A 7 dalból kettőt már évekkel korábban megírtatok. Egy új albumnál mennyire előny, vagy hátrány, ha már ismert dal is szerepel rajta? Egyébként ezeket a dalokat átgyúrtátok, vagy ugyan úgy szólalnak meg, mint régen? 

Holi: Gyúrtunk rajtuk, hogy jobban belesimuljanak az album egészébe, végeredményben úgy érzem, hogy a régebbi nóták is beleillenek a képbe.

Balázs: Ezek a „régi” dalok, tulajdonképpen „régi-új” dalok. Ez alatt azt értem, hogy a kislemez után íródtak, valamint folyamatosan formálódtak a nagylemezt megelőző időszak alatt.

F: Ezen a szinten ez még szerintem sem előny, sem hátrány. Úgy értem, hogy például a Mastodon tuti nem rakott volna a legutóbbi lemezükre egy Crusher Destroyer-t vagy egy Blood and Thunder-t újra feljátszva meg keverve. Nekünk a régebbi nóták nem voltak rögzítve és nem hiszem, hogy bárki is észrevenné majd, hogy melyik kettő az a „régi nóta”.

Egyébként az album címe Karma Saliva mire utal, mire vezethető vissza?

Balázs: Ezt szavakba önteni nem igazán tudom. Talán úgy lehet a legkönnyebben megérteni, ha valaki végighallgatja a lemezt elejétől a végéig, és elolvassa a dalszövegeket. Ha sikerül valamilyen szinten a "hatása" alá kerülni, talán akkor érthetőbbé válik maga a koncepció is, valamint az album cím elnevezés is.

Márciusban a Crowbar előtt játszottatok a debreceni Roncsbárban. Milyen érzés volt egy ilyen példaértékű csapat előtt játszani? Illetve sikerült e valami extra tapasztalatot gyűjteni a ˝menőbb˝ színtérrel kapcsolatban?

Holi: Mikor megtudtam, hogy mi játszhatunk a Crowbar előtt, nagyon boldog voltam. Azután ahogy közeledett a koncert, ez a boldogság átment izgatottságba, pár nappal a koncert előtt pedig kezdtem rendesen ráforogni a dologra. A koncert napján már rendesen ideges voltam, görcsölt a gyomrom meg ilyenek. Még mikor a beállást csináltuk, akkor is teljesen ki voltam. Aztán ahogy megjöttek a srácok valahogy elkezdtem oldódni. Mindannyian halál lazák és jó fejek voltak. Sajnos túl sokat beszélgetni nem tudtam velük, de áradt belőlük a nyugalom, jó kedv. Mikor színpadra léptünk meg már minden ment, ahogy annak kell. Extra tapasztalat? Talán az, hogy sosem szabad elfelejteni, hogy attól még, hogy egy sikeres, legendás bandában játszol, ugyan azaz ember vagy, aki voltál. Ezen a bandán a hírnév egyáltalán nem látszott. Nekem ez nagyon tetszett bennük.

Feri: Én először kicsit szerényen álltam ehhez a dologhoz, aztán jött a rá parázás, majd a teljes felszabadulás a színpadon. Kirk végignézte a soundcheck-et, a dobosuk meg konkrétan mellettem/mögöttem állt és onnan nézte a bulinkat. Azt mondta, hogy gyilkos volt a shownk, aminek kurvára örültem! Összességében részünkről 10/10-es buli volt, nagyon odatettük magunkat és több visszajelzést kaptunk arról, hogy jó, amit csinálunk és jó az irány.

Balázs: Mindenképpen hatalmas megtiszteltetés volt, ez nem is kérdés. Amikor tartott a mi hangbeállásunk, Kirk ott bólogatott a keverőállásnál karba tett kézzel, az kissé zavarba ejtő volt, de örültem neki hogy belekukkantott mit is csinálunk. Koncert után Tommy Buckley-vel elegyedtem szóba és megdicsért minket, ami jól esett, sokkal többet azonban nem tudtam beszélni vele, mert pakoltak és már indultak is tovább. Tapasztalatot nyilván gyűjt az ember minden egyes koncert után, itt tanultam meg minél hamarabb levetkőzni a gátlásaimat, ami fontos - pláne ha tudod, hogy a Crowbar hall téged az öltözőből -, ha igazán jól akarod tolni a színpadon.

Régebben kiugró lehetőség volt egy kis csapatnak, ha egy nagyobb név előtt játszhatott. Szerintetek mára mennyire aktuális még az a tény, hogy ismeretséget és lehetőséget ad az, ha egy nagyobb banda előtt játszol?

Holi: Én személy szerint egyelőre nem érzékelem ezt a hatást. Maga a koncert körül sem volt nagy felhajtás. Én egy cikkről tudok, ami megjelent. Pedig basszus… a Crowbar volt Magyarországon. Nyilván nem vártam, hogy a Blikk-ben is ott lesz a nevünk a Crowbar alatt, meg nem is azt sajnálom, hogy nem pörgött a mi nevünk. Csak kicsit az szomorított el, hogy volt egy ilyen kaliberű zenekar kis hazánkban és alig-alig volt visszhangja.

Feri: Sok zenekar van, aki nagy nevek előtt játszott, mégis ugyanott tart, ahol eddig, vagy talán egy lépéssel előrébb. Nem elég, hogy egy nagyobb név előtt játszol - ez csak egy egyfajta referencia a zenekar részéről -, azért sokkal többet kell tenni, hogy elérj valamit. Nem kezdem el mondani, hogy mik ezek a dolgok, mert szerintem mindenki nagyon jól tudja, aki zenél és el akar valamit érni vele. Nyilván kiugró lehetőségnek számít és jól cseng, hogy a Crowbar előtt játszottunk, de ennél ma sajnos többet le kell tenni az asztalra.

Balázs: Mindenképpen jót tett a zenekarnak, hogy megmutathattuk magunkat a Crowbar előtt is, sok ember hallhatta, hogy mit is csinálunk, még olyan is, aki soha nem is hallott a Blackhoney-ról és csak egy Crowbar koncertre jött. Azt mindjárt gondoltuk, hogy nem fogunk velük amerikai turnéra indulni, van épp elég koncertjük és találkoznak épp elég emberrel/zenekarral, persze ha úgy jött volna ki a lépés nem lettünk volna semmi jónak az elrontója, haha! Szerintem manapság már ritka az ilyen, hogy egy nagyobb zenekar felkarol egy kisebbet, de történhetnek váratlan dolgok az életben.

Ha már a koncerteknél tartunk. Koncert és egyéb tervek a jövőre vonatkozóan?

Balázs: A lemezbemutató koncertünk május 30-án lesz a debreceni Roncsbárban a Frogshow, és a Phaidon társaságában. Utána pedig ahol csak tudunk, játszunk, hogy minél többen meghallják, hogy élőben hogy is szól a kis szörnyecskénk. Van tervbe véve videoklip, valamint külföldi koncertek is, minden aktualitás megtalálható lesz a facebook oldalunkon!

 Blackhoney facebook

Sentio Ergo Sum – Egsegesis Logicae (2015)

A napokban dicsértem Szeged városát, hogy mennyi jó zenekart adott, és ad a magyar rock és metál zenének. Nos, ezt a dicséretsort folytatja a Sentio Ergo Sum csapata is, akik a hazai underground színterén "perifériára szorult" funeral death/doom egyik jeles képviselői. Érdekes, míg a ’90-es évek derekán, illetve annak vége felé a klubok és szaksajtók tömve voltak a hasonszőrű csapatokkal az új évezred valahogy nem kedvezett ennek a stílusnak. Mára már jó, ha öt ilyen hazai csapatot fel tudnék sorolni. Nem úgy a külföldi csapatok és rajongóikkal ellenben, ahol ez a stílus lassan újra a reneszánszát éli, vagy még el sem múlt. Úgy látszik nekünk, magyaroknak nem fekszik ez a búsulós, siratós ős doomal kevert őszies melankólia. Pedig, ahogy a mondás is tartja – Sírva vigad a magyar. 

Ennek ellenére a Sentio Ergo Sum stílusa mit sem változott a 2012-es kislemezéhez képest. A nem régiben megjelent Egsegesis Logicae albumukról most is áradnak a gyászos hangulatú billentyűs hangszerekkel megszínezett lassú, súlyos temetői riffek. Dalaik hangulatából továbbra is a korai Anathema, My Dying Bride, Swallow the Sun, vagy a dark vonalas Fields of the Nephilim, Lacrimosa öngyilkos, érfelvágó érája köszön vissza. Akik ismerik első kislemezük anyagát azoknak ismerősen csengenek az albumnyitó Siratók és az utána jövő Segíts! gyászos témája. Mind a két dalból árad a reménytelenség és az élet könnyű létének elmúlása, belső énünk magányos hörgő segélykiáltása. 

„Árnyék jön ma az óvilágba, nem feledte el neved.
Reggelt kér de az éjfélt várja, hogy belédhazudja vesztedet.
Kézen fog, de az érintés csak régi idők szelén száll.
Egy szó hozza a száz sikoltást, felkarol, ha megtalál...”

Az album közel negyedórás címadó dala, az Egsegesis Logicae a korong legsodróbb és egyben a legösszetettebb dallam szerkezetű dala. Kiforrott akusztikus témákkal kombinált lírai dallamok. Gótikus (Lacrimosa) valcerek, szigorú, gyilkosan károgó black metalos blast beatek, és morgó death/doom ropogások teszik igazi borús funeral death/doom ódává ezt a dalt. Amihez szorosan hozzá tartozik a három részes (I. Via, II. Veritas, III. Vita) költői magasságokban szárnyaló szövegkombináció.

„Hol zengő tornyod áll
én ott harang vagyok
és énekelem a titkos vágyak mélyét
Hol tengermélybe szállsz
én ott csónak vagyok
és elsüllyednék aznap, mikor kérnéd
Hol vasra ver a fény
én ott éjfél vagyok
és holdat adnék, ha erdőmben járnál
Hol száz kéz eltemet
én ott kereszt vagyok
és melléd fekszem, hogyha vélem hálnál...”

Az ezt követő Álmaink folyamatos prog-rockos technikás gitárszólóival és zakatoló riffeivel egy rövidke modern finn doom metal jellegű dal. Amit a visszább lassított monumentális temetői gitárjaival és károgó énekével a Novum Silentium zaklatottsága követ. Zárásnak a kislemezen szintén záró tételként szereplő Sentio Ergo Sum hörgős, vészharangokat kongató rideg gyászmenetével sodródunk, és hallgatjuk a mellkasunkba zárt élet dobbanásait. Látjuk a szikrát, a reményt, hogy a funeral doom Magyarországon sok gyászos év után igen is él. 

Sentio Ergo Sum facebook

Sentio Ergo Sum - Egsegesis Logicae (2015)