A Haunebu karcos,
zajos garázs rockjáról 2010 tájékán halottam először. Ez a brigád egykor úgy tűnt fel, mint a
budapesti klubélet egyik meghatározó koncertzenekara. Akik olyan mocskosul menő
arcokat tudhat a tagjai közt, mint (a videoklipjeivel is híressé vált) Veszéjes
Áron frontember/énekes, Kolozsi Péter az Esclin Syndo basszusgitárosa, és nem
utolsó sorban Bajor Ádám a Moog egyik gitárosa. Azért is mondom azt, hogy
egykor, mert mostanában, igen nagy csönd van a csapat körül. Utolsó híreikből csak
annyi tudható, hogy tavaly nyáron (2014) egy rövidebb Norvég turnén voltak és, hogy
készítgetik az új anyagukat. A Haunebu zenéjének rövid és egyszerű jellemzése
valahogy így írható le: „a férfi borostán
végiggördülő izzadságcsepp, a még másnaposan is gyöngyöző homlok és a
háromnapos, faszszagú alsónadrág metszete”. vagyis a mocskos, izzadt rock
n roll találkozása a stoner/psy rock szőrös fuzzaival.
Amit mi sem példázhat jobban, mint a 2011-es My Father Was A Master Blacksmith című bemutatkozó lemezük 8 böfögősen sörszagú züllött mocsok kocsma hangulatú dala. A dalokban dagonyáznak koszos, zajos riffek, melyre horgonyszerűen kapaszkodnak a szétszívott pszichedeliába fuldokló mosdatlan neurotikus ének dallamok. Az albumnyitó, és alaphangulatát megadó, vagy inkább uraló dal triumvirátusból ˝Gabriel, Bones, Stop˝ árad a bluesos lassúságú mélyvénás depresszió, amiket Áron embertelenül elmebajos üvöltései delejeznek egyedien. Az ezt követő First és Awaking daluk egy pattogós RATM basszus alapon remegve úszik a betépett eufóriában. Míg a Green Stove és a 12 Judges tajtékos iramában a sivatagos sztóner találkozik a garázs punk kannás boros okádékával. Záró (klipes) daluk az Escape mélyen úszik az út, az én kereső belső melankolikus pszichedeliában. A videó képi világa, megjelenítése egy Jim Jarmusch-reflekció. Kivonulás a természetbe, férfivá avatás, baráti kötelék, közös élmény.
Rá egy évre 2012-ben megjelenő 17-es versenyszámot viselő újabb EP-jük hangzásilag ugyan azt a
koszos vonulatot hozza némileg punk rockosabb, rockabilly-s dominanciával. Az öt számos, immár magyar nyelvű anyag szövegileg
nincsenek túl kombinálva. „Mindig is ki
akartuk próbálni, hogy áll ez a zenekarnak, a magyar szöveg erejét meg sosem
kérdőjeleztük meg.” – mondja az EP-ről Bajor Ádám a zenekar gitárosa. A
tökös egyszerű riffekkel nyitó Menned Kell, valamint az őt követő Malom
laza rockabillys alapjai rendesen rázzák a csípőtekerős boogiet. Azt, hogy az
EP-re beszívódott punkos/rockabillys vonulatában mennyire játszott szerepet a
következő dal? Nos, erre igazán csak a csapat tudna válaszolni. Az EP-re ugyan
is felkerült egy 1971-es Hungária feldolgozás a Három széplány, mely egy
őrült pszichedelikus jampi rock n roll kavalkád. Az ezt követő ˝kötőjel˝ -
(mert ennyi a címe) egy laza szörf rock hangulatot idéző instrumentális
töltelék. Ám a záró egykori muskátlis szerelmet elmesélő 17 című daluk mocskos
hangzásának visszanőttek tökei, melyet férfiasan az arcunkba is lóbálnak.
A Haunebu zsebre dugott kézzel előadott lezser garázs/punk/psy/stoner
fasza buli rockja engem totál magával ragadott. A srácoknak meg üzenem, amint kész
az új anyag szóljanak, mert izzadt herékkel várom a folytatást… amiben nagyon
reménykedem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése