Astru – Pokol (2015)

Astru tavaly megjelent In The Mirror groteszk hangulatú albumának középpontjában az élet káoszával és apokalipszisével nap mint nap megküzdő én tudat állt. Egy sajátságos úton járó elme benső sötétsége, személyes káosza, korcs társadalmunktól táplált feszültsége és embergyűlölete. Olyan személyes érzésekről szólnak, „amit egy Isteniességet kereső elme érez egy teljesen Istentelenné vált világban. Természetesen nem keresztényi értelemben.”  Ez az elme belső útját tovább folytatva feszegeti az Istentelenség, Istenkeresés, a jelenkori társadalom mindet felfaló beteg perverzióinak kortörténetei határait. Astru most megjelent Pokol című, jobbára magyar nyelvű albumán, puritán módon mutatja be az emberi faj túlzott egoizmusából fakadó szemellenzősségét. „Fejlődni úgy nem lehet, hogy hátat fordítasz a hiányosságoknak. Maga a természet tökéletes szimbiózisa egyértelmű bizonyíték arra, hogy az emberin túl is vannak fejlettségi szintek. De a természettől való eltávolodás még nem lehet ok az elfajzásra, valóban minden okkal történik? Hisz mégis melyik az a lény a földön, aki saját halott fajtársát dugja meg? Kellemetlen téma, de sajnos van ilyen. Ha lenne pokol, ilyen lenne.  A probléma nem oldható meg. Ez a híres emberi faj fenségessége, maga az élet szentsége. Nem tehetek ez ellen semmit. Ha Isten, mint olyan van, és műanyagot akar, akkor értem, hogy mire kellünk.”  Arra a kérdésemre, hogy az emberiség érzése szerint megérett-e már az aratásra, az alkotó így válaszolt: „Mivel az emberiség 99.9%-ban azokat a problémákat akarja megoldani, amiket önmaga okozott, nem nagyon van más kiút, mint az aratás. Persze a föld túlélt már nagyobb csapásokat, és ha arra kerül a sor, leráz minket magáról, mint kutya a bolhát. Lehet még ma, ki tudja. Az evolúció újrakeveri a lapokat az anyag-tudat- tér-időben. Ok, elfogadom én ezt. De bármi is a teremtő, és bármilyen átláthatatlan céljai is vannak, nekem továbbra is émelyegnem kell az emberi faj ál-fenségességétől beleértve saját emberi valómat is. És tehetetlenségem azon tudatától, hogy emberi mivoltomból lehetetlen tovább fejlődni.”

Astru avant-garde armageddon éjfekete sötét zenei poklának viharait hallgatva Edgar Allan  Poe – A Maelström poklában című novellájának kezdő sorai elevenednek fel bennem. „Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a mi útjaink; nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé is érzékeltetné művének, mely mélyebb, mint Démokritosz kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.” Az album szerkezetét adó folyamatosan jelenlévő, vagy ép szakaszokban visszatérő morajlóan zajos nyugtalanító vibráló alaphangok, mint például az introként szolgáló Vegytiszta zajai és a rájuk épülő experimentális, illetve progresszív zenei akkordmenetek adják meg a dalok destruktív, néhol a káoszba hajló diszharmóniáját. Ám ha jobban fülünkbe rakjuk Astru poklát hamar észrevesszük, hogy itt nem a klasszikus értelembe vett hipersztrádán száguldó black metal tempókat halljuk. Természetesen jelenen vannak ezek is, de inkább egyfajta kiegészítőként száguldanak a Vadászösztön, Pokol vagy az embertelenséget bemutató Vérfertőzés szodomájának megtört prog-jazz és a post metal technikás elemek között. Egy nukleáris alkonyat futurisztikus apokaliptikus látomását tükrözi a Rezonáns doomosnak mondható torzan lüktető beteg hangoktól vánszorgó lomha tempója. Ami azonnal aktiválja bennem a lassú monoton tempók iránti perverz rajongásomat. Hangulatilag egy suicid mániákus kényszert váltanak ki bennem az Isten Átka és a Farkaséhség ciklikusan felépített mogorva zenei komplexitásba hajló lelki sebeiket felszaggató frusztrált világa. A több témán futó totális zenei káoszba torkoló Demon In Disguise és az őt követő rideg, feszült Kegyelem valamint a befejező Kilatoltatás zaklatott éjfekete, káoszában vergődő zajok spirituális rombolása az Én tudat nem csak hangulati terápiás, hanem a valós gyógyítására is serkent.

Astru ezen önkifejező zenei projektjét, akár csak a többi zenei projektjét megint csak egyéni, önkifejező módon oldotta meg.  A dalokban továbbra is a zene dominál, ami kissé háttérbe szorítja szövegeinek suttogó, dallamoktól lecsupaszított torz előadásmódját. De ez semmit sem vesz el az album egyedi felfogásban megfogalmazott spirituális értékéből. 

"lánghidakon ürítem magamat a semmibe
nukleáris alkonyatra várok,pusztulásra
a jelenem katatón akaratában élek
szent méreggel védett koponyámban már pusztulnak a férgek
fekélyek hegei undorra emlékeztetnek
homályra vágyó szemeim a fényben elvéreznek
a ragyogó alkonyat dermeszti tekintetem
fekete szándékaimat el nem engedhetem
fák közé zár a nukleáris nyár
lángol már a mesterséges táj"

Astru facebook 

Astru - Pokol (2015)