Astru év elején
kiadott Pokol albuma után újfent sajátságos látásmódjában mutatja be
földi életünk elkorcsosult paradicsomát. Most megjelenő 11 tételes Monokróm
című albumán rétegről rétegre ás le a műanyag, biztonságosnak hitt hétköznapi
életünk magalkuvásoktól bűzlő embertelen mocskába. A Monokróm egy olyan jelenkor társadalmát bíráló és megvető elme
kiáltása, aki egy olyan Istenekkel teli Istentelen korban él, s szenved, ahol a
belső én nyugodt szentsége már réges-rég elveszett.
Ennek a belső énnek a víziója jelenik meg a Mártír
ridegen nyikorgó elnyújtott experimentális zaj, s abból kitörésre vágyó hang
orkánjaiból. Amik a későbbiekben beletorkollanak egy death metalosan sikálós destruktív
ősrobbanásába. Az ezt követő Vertigo I. és II. katonás
feszességével egy elveszett kozmosz káoszból szüli újjá elvesztett időt és a
teret.
„mennydörgést,haragot
térháló zár a fénybe
anyaghanggal változó
szürke ég villanásával
varjak károgják
a történelmet…
…űrszárnyak verdesnek elmémben
szemembe kútszemek néznek
tér az idő
milyen tér a jelen?
látom az időt,a teret
milyen tér a jelen?
tér az idő
tér az idő
tér az idő…”
Ennek az elveszett kozmosznak robbanásszerű
zajártalmából kiinduló Master erős post- komplex metal
ötvözetű erőkarja a teremtés azon első átkára tekeri vissza az idő kerekét,
amikor a változásra, és a folytonos tudásra szomjazó emberiség a Monokórm
áporodott sötét durvaságában először ízlelte meg a tudás fájának gyümölcsét, és
gátlásait levéve az önnön javak tekergő álnokságának kiszolgáltatottjává vált. A
Life’s
Doubts klasszikus értelembe vett puritán ˝old-school˝ black metalos gyilkos
tempói velőtrázóan fulladnak bele a Fáklyaláng rideg pengeéles
elnyújtásokkal megtoldott prog-jazz elhajlásba. Az ezt követő sötét, komor doom-death
dallamok az album igazi perverzióit, csemegéit adják. A You Die – I Die és a Sandman
Triptykon hatás vonalakat mutató kígyóként tekergődző az elmét megmérgező
monoton doomjába sulykolt átkai, a Millennium II. kiüresedett apokaliptikus
zajai, valamint a záró Üresség egy olyan megváltás nélküli rideg,
vijjogó, kattogó öngyilkos belsőtérben zár be, amiből újfent csak az emberi
mivoltunkon való felemelkedés add szabadulást.
Astru ezen komor hangulatú avant-garde armageddon black/doom
albumán az előzőekhez hasonlóan továbbra is a zene kifejező mi voltja dominál.
A szövegek, suttogások inkább csak egyfajta útmutatót, kiegészítő szerepkört
töltenek be a lecsupaszított Monokróm dallamokhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése