Astru – Védtelen/Somnia - Kill Me Part. 1 (2015/2016)

Meglehetősen termékeny évet tudhat magáénak Astru mester. A tavalyi évét indította a Pokol, majd a Monokróm, valamint a 2006 és 2011 közötti munkáit összefoglaló Somnia (Sphaerae Incognita - Luctum – Sadist) trilógiája, majd zárta az épp szóban forgó Védtelen albuma. A 2016-os évet pedig nyitotta a 18 perces elektronikus dark-jazz, ambient, experimental Somnia - Kill Me átiratának első részével. És immáron volt szerencsém azt is megtudni - hallani -, hogy mit is tartogat még nekünk a jövőre nézve.

Astru számomra, azon kevés tiszteletreméltó hazai remete művészek közé tartozik, aki valóban az alkotás öröméért teszi azt, amit csinál. Igazából nem is tudom, hogy van-e még olyan fanatikus, számomra zenei géniusz, aki ennyire szerteágazó projektjeiben éli ki a benne lévő kreativitását, s téve azt szomorú kimondani, de mindenféle elismerés nélkül. Vagy csak egy szűk kör elismerésében. Persze, most mondhatnánk a szokásost „ha nem itt élne, mekkora elismerést kapna”. De ő itt él, és amennyire én ismerem őt neki teljesen mindegy, hogy hol is él. A lényeg az alkotás, ami egyfajta lelki felszabadító terápia is neki. Astru önkifejező sötét zenéjének legfőbb jellegzetessége továbbra is a zene. Így van ez a Védtelen album dalainál is, ahol is a legfőbb domináns szerepekben továbbra is a lecsupaszított, eltorzított kapatos doom és death metalos dallamok tündökölnek átszőve némi elszállós psy/dark rock misztikummal. A szövegek, suttogások egyfajta mellék, kiegészítő szerepet töltenek be a maguk fontos belső monológ, vagy épp társadalom kritikus mondani valójukkal. A Síralom című nyitó – intro – dal a ’90-es évek komor bánat doom hangulatába visz, amit a folyamatos éteri dallamciklusokkal átitatott Védtelen komor doom/death pusztítóan nyomasztó magányossága folytat. Az Örvény kozmikus sodródása, hidegrázóan zizegős gitárja és agresszív zaj hatásai után kissé megnyugtató a Sorvadás pillanatnyi mantra-mormoló depresszív tépelődése. A Holtköd szélvészként száguldó apokaliptikus black metálos sikálásai egy idő után észrevétlenül olvadnak bele az improvizatív jazz futamaiba. A Romlás és az azt követő Vitrium a már fentebb említett társadalmunk realista erényképeit mutatja, amihez az ismétlődő torz gitárjai és nyikorgó zajai egyfajta futurisztikus hangképzetet alkotva erősítik fel rabszolga életünk mozzanatait.

 „Nem hall,

Nem lát,

Nem beszél,

Nem tud,

Nem ért.

Nem akar,

Nem kérdez,

Nem érez,

Nem kérdez,

Nem sír.„

Ezen mozzanatokat folytatja a torzan riffelő lassú doom/death töltetű Antirend és a káoszszerű, de mégis szigorú katonás sorokban menetelő Nem akarás dinamikus lázadása. És mindezek tökéletes koronája, befejezése a Magánkívül pszichotikus kísérleti post avant-garde death katarzisa.

„A szarvakat letörik

Az erényt leköpik

Az igazság messze száll

A koronás nem lesz király”

Somnia - Kill Me Part. 1 egy dalos 18 perces zöngeménye, ami a sötét hangulattól eltérően Astru elektronikus experimental, dark-jazz, ambient oldalát mutatja meg. Az egész olyan, mint egy mély transzcendentális tudatalatti utazás, ami a kísérleti elektro-dub és egyéb ipari hangok hatásával szakít ki az álmosító hétköznapokból sodrásából. Improvizatív jazz (szafoxon), ambient és tribal zenei betétei pedig simán elmehetnének egy Szárnyas fejvadász adaptációhoz. 

ASTRU facebook

Astru - Védtelen (2015)

Somnia - Kill Me Part 1. (2016)