A hat éve létező Sunrise
Circus zenekar gerincét egy székesfehérvári kötődésű zenész baráti
társaság adja. A kezdetben kötetlen jam-sessionként működő csapat zeneiségére nagy
hatással voltak a ’60-as, ’70-es évek olyan progresszív és pszichedelikus
legendái, mint a King Crimson, Pink Floyd és Led Zeppelin, valamint ezek
újkori követői.
A Sunrise Circus modern psy-prog enyhén grunge-os zenéjére
már a kezdetektől jellemző volt az improvizatív, nyitott gondolkodású előadásmód
és a nem szokványos dalszerkezetek ki matekozása. Első
áttörést jelentő koncertjüket 2012-ben adták az R33 Klub első ízben megrendezett
tehetségkutatóján. Ahol is az elnyert különdíjnak köszönhetően 2013-ban
napvilágot látott az első albumuk In Progress címmel. Időközben –
ahogy az lenni szokott – egyes tagoknál a zenekar egyre több energiát emésztett
fel ezért tagcserékkel egy új felállás szerveződött, akik masszívan egy éve
dolgoznak a zenekar nemrégiben megjelenő Trenches című kislemezén.
A négydalos EP dalait végig hallgatva, már első hallásra
érezhető az a fajtafejlődés, amin a csapat legutóbbi In Progress albuma óta
végig ment. A dalok nem csak hogy energikusabban, és jobban is szólnak, de
műfajilag is több szálból táplálkoznának. Értem itt nyitó daluk, Collapsing
Waltz elszállós art-jazz kompozícióiba oltott grunge-os rezgéseit, vagy az azt
követő Houdini fémesen zakatoló inde - alter-rockos lebegései és
experimentális megoldásai, amik akaratlanul is a Primus basszusgitárosa Les
Claypool és Sean Lennon The Claypool Lennon Delirium nevű projekt zenekarának
hasonulásait juttatják az eszembe (talán
nem kellet volna egyazon időben hallgatnom a két albumot… ha-ha). Harmadik,
Revolt for the Sun dalukat egy delejesen vibráló sivatagos riff-hullám hátán
indítják útjára, hogy a későbbiekben egyfajta improvizatív prog-jazz katarzisba
vesszenek bel. Amit a kíséretül szolgáló könnyed dallamú orgona-billentyűs
futamok tesznek még hatásosabbá. Záró témájuk, a Leftover Dignity akár egy
modern felfogású King Crimson zeneiségbe burkolt torpedó lenne. A dal kezdeti könnyed
szerkezetű vidám, bohókásan játékos prog-rock dallamai után szigorúan csapnak
le a már stoner-sludge metalosnak mondható zord riffek áradatai, amik enyhén
dühös eleganciával vértezik fel az amúgy kellemes hangulatú, rádiós slágernek
is beillő (legalább is az én rádiómba)
dalocskájukat.
Ennyi… ezt így kell csinálni. Megmerem azt is kockáztatni,
hogy Sunrise Circus valamilyen szinten megreformálta a progresszív rockot. Hogy
miért? Egyrészt zenéjükben merészen újítanak, gondolkodnak, ezáltal szélesítik saját
maguk virtuóz határait és nem a megszokottat akarják velünk hallatni. Másrészt
nem félnek olyan hatásokhoz visszanyúlni, s azokat alkalmazni, amik ha mára nem
is oly divatosak, de még mindig példaértékűek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése