A 2014 tavaszán alakult modern stoner/grunge metalt játszó szegedi
Dungaree két jól sikerült EP-je után
(Climb Out of The River - 2014, Final
Yell - 2015) adta ki k Bipolar World című nagylemezét. Első
kilenc dalos lemezük auráját a tőlük már jól megszokott módon továbbra is ’90-es
évek Seattle-i grunge hullámaiba kapaszkodó, elszállós dallamai, és a mocsaras délies
blues, illetve a southern-stoner metal által megbikázott riffeik uralják.
„A tervünk
az volt, hogy minden úgy szóljon a felvételen, ahogy élőben is. Semmi
sallang, semmi plusz sáv. Amit ezen hallasz, azt hallod vissza élőben is.
Minden dalnak megvan a saját hangulata, a szöveg épít köztük koherenciát.
A kettősségekről szól a lemez; legyen szó emberekről, tulajdonságokról vagy
csak szimplán egy hangulatról. Természetesen erre utal maga a címe is.”
- mondta a Bipolar World nagylemezről
Balogh Attila, a csapat basszusgitárosa.
Az introként nyitó Midas valamivel több mint egyperces
acélos lassúsága ígéretest kezdést adnak az albumnak (vagy épp egy koncertnek), ami után a már előzetes klip
formájában megismert Status Quo szaggatott döngölései, és
remek kiállásai oltják a chemitrail és gyíkemberek rajongóit. Ez egy igazán
lendületes, azt is mondhatnám, hogy az album legerősebb és leghúzósabb dal,
amiben nem mehetek el dicséret nélkül László
Gergő dallamokban bővelkedő énekhangja, orgánuma mellet, ami egyik meghatározó
erőssége a csapat zeneiségének. Nem sokban áll távol a valóságtól, ha azt mondom
rá, hogy: Ő a magyar Eddie Vedder. Eszméletlen,
az hogy milyen dallamossággal rezegteti hangszálait, és a mélyebb rekesztésein
is érezhető, hogy szívből, illetve zsigerből nyomja. Ő bizony az a jól beérett
fiatal, de mégis férfias hanggal, aki már nagyon kellet a hazai rock
szemétdombján ténfergő kappanjai közé.
Ez követi az első kislemezükről ismeret Climb Out of The River délies,
western blues daluk, aminek tempóját az eredetihez képest mintha néhány
pillanattal visszafogták volna a srácok, és mintha az a jó kis Zakk Wylde ízű játékos szóló is több
élettel szólna. A Savage remegős, sötét tónusú depresszióban úszó elnyújtott
grunge esszenciája szinte a hidegrázást hozza rám. Nem is beszélve László Geri magas ívű, jól kiénekelt
dallamiról, amik a Woods southern blues balladájában még jobban hatásuk alá
kerítenek. A szintén kislemezes Final Yell precíz szerkezetű
dob-basszus szekciója, es az arra épülő gitár, zakatolós, megtört kiállásai
erősen hozzák a korai Pearl Jam hatást, míg vele
ellentétben a Burn Them egy ismételten csak jó ízű, mondhatnám rádióbarát
stoneres, hard rock fonalon fut. Zárásként sorosan együtt említhetőek a Glazed
Eyes, és a Bipolar World dalaik, amelyekben újfent a belsőmerengésű grunge
témák felé eveznek. Igaz a címadó Bipolar
World öngyilkos ragacsának végébe a drámai hangulat fokozása ként még egy
erőszakos, jó rekesztésekkel teli sludge részt is bele sulykolnak.
Az már most elmondható, hogy a lemezre felkerült kilenc
dalnak nincsen egyetlen unalmas, üresjárati, töltelék pillanatai. Egy nagyon
jól, és tudatosan felépített albumszerkezettel rendelkezik, amelynek hangulati
melankóliája, valamint perzselő energiája minden percében magával tud ragadni. Még
akkor is ha nem vagy egy nagy grunge-er.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése