Ahogy azt Astru korábbi, Az Egy Álmai című albumának
megjelenésekor említette: „egy sötét, groteszk, a mindenekfelett álló, magát
istennek hívő ember lecsupaszított ábrázolás” ciklusát fejezte be, hogy
elindítsa „önkifejezőbb, önértékelőbb, s egyben önkritikus, extrémebb hangulatú
post death/black/doom diszharmonikus zenei kompozícióit”.
Az Egy Álmai albuma óta, fent említett kompozícióinak
három új darabját jelentette meg. Az egyik az exkluzív kísérlet anyag, a De
Vive Voix című kilenc tételes lemeze, amit a Sosztakovics tiszteletére
készített atmoszferikus neo-klasszikus remix anyaga követett, majd a napokban
megjelent, hét önismereti dogma tételből álló Aenigma albuma, a minden kétséget
kizárva eddigi lemezeinek a csúcspontja.
Már a nyitó, címadó Aenigma közel 23 perces monumentális
doom szörnyetegére bátran kimerem állítani az utóbbi idők legjobb hazai bánat
gyászmenete. A lassan húzó szabbatista, Spiritus Mortis jellegű monoton riffek,
a betétként aláékelt keleties harmónia, a dal közepén nyugis ambient lelkiállapotba
sodró misztikus hangulatú, (Drakula) filmzenés ihletésű levtációja, morgó zenei
aláfestése, egyedi atmoszférát varázsol agyam kormos, őszies felhőibe. A dal
szövegmondó kántálasa nagyon kifejező hatású lett. Mint ha a mester egy
rituális lelki ceremóniát vezényelne le, amiben a mi öntudatára ébredt aurán az
ösztön-áldozat. Szavakkal igazán nem is lehet leírni. Hallgatni kell, érezni!
„izzó csillagok hullása az örvénylésben
akár az acél - önnön halovány tükörképében
tintakék hegyek mögé meghalni zuhanó
árnyak között sebzetten elvérző
kénsárga vihar porködében úszó
húgy-színű napkorong szellem
a vérvörös alkonyok pokla
a lángra lobbanó láthatár
a egekbe olvadó föld
a teremtés túlsó peremén
nyúló fekete árnyként
az éjszaka emléke mögött
csápjaival nyúl utánunk
megnevezhetetlenül
és az újra váró sötétséghez kötöz
és lehorgasztva,arctalanná tesz”
A Fagyott Föld Felett poszt-apokaliptikus nordikus veretű,
nehéz, zümmögős sikálásai az experimental-jazz vonalán mozgó Stigma befelé
forduló acid-noise-space rockos delejébe válnak semmisé, hogy az őt követő Farkas
naturalisztikus hangábrázolása a természet közeli élettérbe húzzon vissza. A 1962 sűrű
matériájú kísérleti neo-post instrumentális elegyében újra felbukkannak a komorabb,
atmoszférikus filmzenei ihletésű hangulati aláfestések. Amikből az Önismeretlen
komplex szerkezetű, visszhangos ciklikus monotóniára épülő témái hajtsanak a
(Romok Alatt) depressziós stoner-art-prog-death metalos hervadásaiba.
Az album koncepciója mondhatni a szokásos. Ismét a zenei
előadásmódé a főszerep. A szövegmondás, suttogás, minimális ének továbbra is
kiegészítőkét a háttérben. Zeneileg pedig van itt minden: sikáló black metal témák,
ambient melankólia, alter rockos becsatolás, temetői doom, sírgödör, fejfa, bánat és önértékelt önismeretlen. Kell ennél több az élethez. I Am Happy album.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése