A budapesti stoner/sludge metálban utazó Red Swamp zenekar
tavaly ősszel egy remek, 3 számos kislemezzel hallatott először magáról. Az akkor
még Swamp néven megjelenő EP koszos, mocsaras (csak a sablonosság kedvéért
megemlítendő szokásos Down, Crowbar, Pantera, The Southern Cross, stb.
hasonlatok) dalai már első hallásra meggyőztek arról, hogy a jövőben érdemes erre
a frissen avanzsált csapatra is odafigyelni. A tavalyi év egyik meglepetéseként
megismert csapat ez évben megnyerte az A38 Talentométer fődíját, majd röviddel
ezután, The Animal címmel egy új dalt mutattak be. Most pedig itt van a nemrégiben
megjelent első nagylemezük, a Tiszassippi.
A 10 dalos albumra (amit a svéd Jens Bogren masterelt, aki
korábban, olyan zenekarok albumain dolgozott, mit a Soilwork, az At the Gates, vagy
az Arch Enemy) a fentebb említett EP, valamit a The Animal daluk újrakevert
változatai mellet vadonatúj dalok is került fel, amiken már jól hallani, hogy a
csapat merészen próbál kikacsingatni a mocsaras metál kategóriájából is. A zenéjüknek
továbbra is irányvonalat adó, feszes sludge dagonyái mellé erőteljesen
bekúsztak a dalaiknak szilárd hangzást és érős dinamikát kölcsönző húzósabb groove
metalos megoldások. Amiktől a lemez még súlyosabb, és még állatiasabb módon
zúdítja ránk mocsaras riffeit.
Az albumindító Bitter Paradise jól tükrözi a csapat ezen
irányú megújult zenei törekvéseit, és egyben nyomatékos faj-hang-súlyt ad zenei
fejlődésüknek is. A dal, szó szerint arcba robbanó erős, agresszív riffelései egy
az őszi avarban túró vadkan csordát is megrémisztenének. Akár egy beszteroidozott
gyilkos állat, aki ösztönösen, kíméletet nem ismerve, acsarkodva rágja át magát
hallójárataidon, hogy csontos karmait húsunkba mélyesztve vonszoljon végig a
címadó Tiszassippi lassú folyású, mély, komótos stoner/doom ingoványába.
A klasszikus ˝kockásinget szaró˝ stoner/doom elemeket
felsorakoztató, No More Of You kezdetei málhái egy jó adagnyi új irányvonalú
szikár groove-os megoldásokkal vannak tarkítva, csak úgy, mint az őt követő
füstös, délies sztóner metál alapú Kill The Lights, aminek a végén állcsúcsunkra
egy erős sludge/doom öklöst kapunk. Az ezt követő, általam csak mocsár
ciklusnak nevezett Drain, The Lair és a Holy Burden hármasa ismételten a
cuppogósabb ingoványos dallamok felé veszi az irányt. Az újra játszott The
Animal-ból egy ultra súlyos ballada kerekedett, ami egy fejletépően veszett fűrészeléssel
erősít rá a közepén. A Win és a záró Sound Of The Frist a megrogyasztott riffei
mellet a srácok erősen rágyúrtak egy depresszióba forduló modern gronge-os
reménytelenségbe forduló „generációs” hangulatra is, amikkel kellőképpen lehúztak
zenéjük koszos mélységeibe.
Az igaz, hogy mostanában kijött az új Down, meg a Superjoint… na és. Nekünk meg itt van egy RED SWAMP! Ugyan is Tiszassippi dalaira nem tudom azt
mondani, hogy itt most olyan, amott meg ilyen. A Tiszassippi ízig-vérig Red
Swamp! Érezni rajta, hogy a srácok beleadtak apait-anyait, (nem is beszélve
Kovács Gergely énekesről, aki szívét-lelkét kiénekli, kihörgi, rekesztve kiköpi
dallamaiban) és egy olyan bivalyerős, masszív albumot tettek le az asztalra, amivel
a hazai mezőny jó pár nagy arcát maguk mögé utasították, és még a külföldi
mezőny éllovasaival szemben is keményen megállja a helyét. A Red Swamp számomra
az utóbbi évek egyik LEGJOBB hazai stoner/sludge/doom zenekara,
akinek első lemezükkel sikerült kilépniük, vagy inkább túllépniük az egykori hazai doom legenda, a MOOD árnyékán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése