A tavalyi évről idényre áttolódott elmaradásaim egyik pótolandó
darabja a Her Highness és a Worthless december elején megjelent
split-anyaga.
A budapesti lepusztult doom/sludge/noise-t játszó Her Highness és a debreceni, hasonszőrű,
experimental post-sludge metalos Worthless
közös EP-je előadónként 2-2 dalt rejt. A kezdést a Her Highness ˝Demolition of Mind˝valamivel több mint öt perces, sötét
matériákra épített, hat láb mélyre-hangolt lassú vontatmányokkal felmálházott
szabbatista istentisztelete adja meg, amit a ˝The Budd DwyerMethod˝
torz erősítőkre kötött sludge/blues-os riff szörnyetegeinek fülünket tépő marcangolásai
követnek.
Ezután jönnek a Worthless
˝Green
Dragon˝ riff-centrikusabb, enyhén neurotikus töltetű pszichedelikus, desert
stoner-es elszállásai, amik egy röpke mocsaras dagonyában végződnek. Az ezt
követő, ˝No Home˝ című szerzeményűk ellenben az előzővel egy erős post-noise
vonalat követ megtartva annak neurotikus delejekben utaztató jellegét, és a végére
igen csak arcba csapó sludge metalos erejét.
Az egyébként duó formációban működő két csapat dalaikban
egyfajta kiegészítő jelleggel használnak fel, és levezető narrátori szövegeket,
amiknek köszönhetően még jobban kidomborodnak a zenéjükből áradó (Om, a Black
Tar Prophet, a Subrig Destroyer, és az Omega Massif zenei világára hajazó) áldott
monotonitás rémképei.
A Nude Bush egy 2013-ban alakult, budapesti fiatalokból
álló zenekar. Zenéjükben a stoner, a garázs rock elemektől a funky-ig sok
stílus keveredik és olvad egybe, amit saját elmondásuk szerint: garage stoner funk zenének neveznek. Akár
úttörőnek is mondhatnánk a ˝vállalkozásukat˝, de nem akarok felesleges
taglalásokba, s okoskodásokba bonyolódni. De az biztos, hogy a klasszikus
értelembe vett sivatagos, zöld füstfelhős sztoner műfaj is megérett a reformra.
Amire jó kezdeményezés lehet a Nude Bush napokban megjelenő hét dalos Door To
Groove című debüt-lemeze.
A srácok (Somos Máté -
gitár, ének, Kohári Szabolcs - gitár, Dósa-Bugner Botond - dobok, Becsei Dániel
- basszusgitár) Warm Up daluk képében rögtön egy lendületes ˝Ramones családba illő˝
gumi punk ’n’ roll témával indítják albumukat, ami után a füstösebb riffelésű All
The Talk jön. Ezt követi a Psycho Bitch hasonlóan az előző dal
sivatagos tematikájához, amiből kiérzik egy enyhe inde-alter vonzalom is. A Roasted
Page-ben már előtűnnek a táncoslábú funky-rock-dicso hatások, amiknek
ez idáig nyoma sem volt… na, de majd ez után. A dalban van egy jó adagnyi RHCP
hangulat és bujkál benne egy remek, a ’80-as évek feelingjét idéző, elszállós
art-rockos betét is. Mint ahogy egy nagyon jó funky-blues hangulat bujkál az ezután
jövő Guardian
Angel elnyújtott gitárjaiban és az őt követő Masters prog/jazz-es
megoldásaiban. A záró, No Bigger Crime talán az a dal,
amiről a srácok az elején beszéltek: garage stoner funk. Koszos, nyers és mégis
dallamos.
Ami igazán előnyére válik az albumnak a jópofa képregényes
börleksz borítón kívül, az a sokszínű és hangulatos gitár játék. Ami néhol
kicsit füstős, néhol táncolós funkys, rockos, vagy épp
alteres. De egy fejlődő képes csapattól kezdésnek nem is kell több. Hallottunk
már nagyobb nevektől szarabbakat is… és ezt nem vigasznak mondom.
Hazai viszonylatban nem igazán dúskálhatunk túlzottan a
tradicionális epic heavy/doom bandák lemezeiben. Ezért is volt örvendetes
számomra, hogy régi ismerőseim, a Dél-dunántúli SpiritBell három évnyi
hallgatás után újra hallat magáról.
A német Witches Brew kiadó jóvoltából, november
15-én megjelenő Guided By Evil Light című új lemezük a zenekar első igazi
lemezének is tekinthető. Amit talán mégsem neveznék annyira újnak, hisz az
albumon szereplő újra játszott, korábban már kiadott demós dalaik, valamint az
ez év elején előzetesként bemutatott Full Moon Madness daluk, illetve a lemez
Cirith Ungol feldolgozása már jól ismeretek az avatottabbak számára. Ezért
inkább ezt a lemezüket, mindenféle rossz szándék nélkül, egy visszatérőalbumnak
nevezném. Amelynek dalai a tőlük megszokott módon továbbra is a Candlemass, The
Obsessed klasszikus doom vonalából, illetve a Metal Church, a Vicious Rumors, és
a King Diamond féle heavy metal éra
gyökereiből táplálkoznak, és eredményeznek egy 10 számos, vérbőn lüktető
heavy/doom lemez.
Ennek nyomban ékes bizonyítékául szolgál az albumindító, The
Namless Solider. Melynek nehéz acélveretes döngölései, valamint énekesük, Pixi
fejhangon elvisított refrén részei esszenciálisan adják vissza tradicionális heavy/doom
metal feszes riffelésű értékeit. Az ezt követő Desert Ghost enyhén horror
metalba és a már-már funeral doomba hajló lassúságát, a komor szövegmondásos
téma mellet ötvözi némi keleties beütés, ami ez által csak még kifejezőbb súlyt
ad a dalnak. Nagyjából ugyanezt a monoton málhát viszi tovább a The Flying
Duthcman belassult feszessége, amelyben ismét előtűnnek Pixi (King Diamond
szerű) hideg rázós, visítós refrénei.
A Breath Of The Raven introszerű varjú károgásával
egybefűzött akusztikus bevezető monológja alól fokozatosan kúsznak elő őserejű doom
fiffek. A gitár-dob egy precízen beállított gőzgép zakatolásával dolgozik
együtt, remekül hozzák a nagykirályos széles terpesz, derékból bólogatós érzést
és Márkó Zoli technikás szólójátékával az album csúcspontjává emelik a dalt. Ami
egyben a lemez eddigi heavy/doom vonalát is zárja.
Ugyan is, ha a lemez szerkezetét, tematikáját nézzük, azt
mondhatjuk, hogy két részre van osztva. A fenti négy dal a csapat tradicionális
heavy/doom agyarait villantja meg, míg az ez ezt követő dalok a klasszikus,
metálosabb arculatát. Gondolok itt a balladás kezdésű Full Moon Madness, vagy
az őt követő I Am the Vengeace démoni speed/power metalos tempóira, amik a
’80-as évek (Accept, Iron Maiden, Saxon) szegecsekkel kivert korszakát idézi
fel bennem. Csak úgy, mint a Queen of the Night, és az instrumentális témájú
Ivan The Terrible öblösen vastag szólói, illetve az utánuk jövő Horgonyt fel
kalóz metalos lendülete. A záró Cirith Ungol - Doomed Planet feldolgozásukban
még utoljára ránk szabadítják mázsás riffeik belassult úthengerét, és ördögvillázó
témáit.
Mindent összevéve a SpiritBell - Guided By Evil Light
lemezének sikerült visszahoznia a ’80 évek metal hőskorszakának legendás
hangulatát. És csak tiszta szívből reménykedni tudok abban, hogy ennek a
visszatérő lemeznek hamarosan egy igazi, új nótákkal telerakott folytatása is
lesz.
A felvidéki Southern
Comfort zenekarról nyugodtan elmondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legenergikusabb
hard/blues rock bandája. A nagykaposi srácoknak már 2012-es, Csak lazán című debüt
EP-jükön érezni lehetett, hogy nagyon a vérükben van ez a stílus. Amire a
2014-ben kiadott, Blues N’ Roll című nagylemezükkel csak még jobban
ráerősítettek. A most megjelenő, S.C.E.P. kislemezükkel viszont tökéletesen bebizonyították,
hogy iszonyatos feelinggel tudják a dögös blues rockot nyomni
Új angol nyelvű EP-jükön korábbi Blues N’ Roll albumuk
4 dalát dolgozták át, amiről a csapat énekese, Vajda Jancsi így beszél: „Már rég tervezgettük, hogy kiadunk egy angol
nyelvű anyagot is. Mivel nem csak Magyarországon zenélünk, hanem itt Felvidéken
is, ezért soka nem magyar ajkú rajongója is van a bandának. Sőt, vannak
külföldi követőink, aminek nagyon örülünk, ezért szerettünk volna egy
kicsit Nekik is kedvezni ezzel az EP-vel. Persze, a jövőben továbbra is
maradunk a magyar szövegeknél, csak úgy gondoltuk, hogy csináljunk egy
különleges kitérőt is.”
Na, de lássuk ezt a négy dalt. A nyitó Easy Come, Easy Go már
első hallásra remekül hozza a Kopaszkutya című filmre emlékeztető laza, hanyag hungaro-rockját, amit a Hammond orgona játékossága, és a gitár ízes szólója tesz
slágeressé. Az utána jövő Smoke It egy hívogató, füstös bár hangulatát idéz,
míg a Right Place, Right Time már egy jó adagnyi, ’70 évekbeli kemény
hard/bluesos retró töltettel pörköl oda a táncos lábúaknak. Iszonyatosan nagy
feelingekket hoznak a billentyűk és a gitár feszes párbeszédszerű játékai,
amikhez nagyon jól passzol Vajda Jancsi rekedtes, karcos énekhangja. A záró 10
Minutes megint csak egy jó felépítésű, feszes húzású hard rock nóta, amit
igazán egyedivé tesz, a dal végi veszett rock n roller zongora „kalapálás”.
A srácok most is nagyon jól nyomják ezt a koszos blues rock
érzést. És azt kell, hogy mondjam, a dalok talán angolul még jobban is hasítanak.
Nemhiába, ennek a stílusnak ez az igazi nyelvezete.
A budapesti stoner/sludge metálban utazó Red Swamp zenekar
tavaly ősszel egy remek, 3 számos kislemezzel hallatott először magáról. Az akkor
még Swamp néven megjelenő EP koszos, mocsaras (csak a sablonosság kedvéért
megemlítendő szokásos Down, Crowbar, Pantera, The Southern Cross, stb.
hasonlatok) dalai már első hallásra meggyőztek arról, hogy a jövőben érdemes erre
a frissen avanzsált csapatra is odafigyelni. A tavalyi év egyik meglepetéseként
megismert csapat ez évben megnyerte az A38 Talentométer fődíját, majd röviddel
ezután, The Animal címmel egy új dalt mutattak be. Most pedig itt van a nemrégiben
megjelent első nagylemezük, a Tiszassippi.
A 10 dalos albumra (amit a svéd Jens Bogren masterelt, aki
korábban, olyan zenekarok albumain dolgozott, mit a Soilwork, az At the Gates, vagy
az Arch Enemy) a fentebb említett EP, valamit a The Animal daluk újrakevert
változatai mellet vadonatúj dalok is került fel, amiken már jól hallani, hogy a
csapat merészen próbál kikacsingatni a mocsaras metál kategóriájából is. A zenéjüknek
továbbra is irányvonalat adó, feszes sludge dagonyái mellé erőteljesen
bekúsztak a dalaiknak szilárd hangzást és érős dinamikát kölcsönző húzósabb groove
metalos megoldások. Amiktől a lemez még súlyosabb, és még állatiasabb módon
zúdítja ránk mocsaras riffeit.
Az albumindító Bitter Paradise jól tükrözi a csapat ezen
irányú megújult zenei törekvéseit, és egyben nyomatékos faj-hang-súlyt ad zenei
fejlődésüknek is. A dal, szó szerint arcba robbanó erős, agresszív riffelései egy
az őszi avarban túró vadkan csordát is megrémisztenének. Akár egy beszteroidozott
gyilkos állat, aki ösztönösen, kíméletet nem ismerve, acsarkodva rágja át magát
hallójárataidon, hogy csontos karmait húsunkba mélyesztve vonszoljon végig a
címadó Tiszassippi lassú folyású, mély, komótos stoner/doom ingoványába.
A klasszikus ˝kockásinget szaró˝ stoner/doom elemeket
felsorakoztató, No More Of You kezdetei málhái egy jó adagnyi új irányvonalú
szikár groove-os megoldásokkal vannak tarkítva, csak úgy, mint az őt követő
füstös, délies sztóner metál alapú Kill The Lights, aminek a végén állcsúcsunkra
egy erős sludge/doom öklöst kapunk. Az ezt követő, általam csak mocsár
ciklusnak nevezett Drain, The Lair és a Holy Burden hármasa ismételten a
cuppogósabb ingoványos dallamok felé veszi az irányt. Az újra játszott The
Animal-ból egy ultra súlyos ballada kerekedett, ami egy fejletépően veszett fűrészeléssel
erősít rá a közepén. A Win és a záró Sound Of The Frist a megrogyasztott riffei
mellet a srácok erősen rágyúrtak egy depresszióba forduló modern gronge-os
reménytelenségbe forduló „generációs” hangulatra is, amikkel kellőképpen lehúztak
zenéjük koszos mélységeibe.
Az igaz, hogy mostanában kijött az új Down, meg a Superjoint… na és. Nekünk meg itt van egy RED SWAMP! Ugyan is Tiszassippi dalaira nem tudom azt
mondani, hogy itt most olyan, amott meg ilyen. A Tiszassippi ízig-vérig Red
Swamp! Érezni rajta, hogy a srácok beleadtak apait-anyait, (nem is beszélve
Kovács Gergely énekesről, aki szívét-lelkét kiénekli, kihörgi, rekesztve kiköpi
dallamaiban) és egy olyan bivalyerős, masszív albumot tettek le az asztalra, amivel
a hazai mezőny jó pár nagy arcát maguk mögé utasították, és még a külföldi
mezőny éllovasaival szemben is keményen megállja a helyét. A Red Swamp számomra
az utóbbi évek egyik LEGJOBB hazai stoner/sludge/doom zenekara,
akinek első lemezükkel sikerült kilépniük, vagy inkább túllépniük az egykori hazai doom legenda, a MOOD árnyékán.
A kétezres évek hazai death metal vonalának egyik
legmeghatározóbb hazai zenekarának is tekinthető püspökladányi Dying Wish, tizenegy hosszú év után egy
vadiúj stúdiólemezzel jelentkezett.
Az új kilenc dalos, a novemberi HammerWorld magazin extra
CD-mellékleteként megjelenő Tökörország című lemezüket most teljes egészében
magyar nyelven készítették el. Aminek köszönhetően még személyesebbnek
érezhetjük az album társadalmi, politikai és hétköznapi életünket fókuszba
állító rideg, valóságos mondanivalóját. De mielőtt belevágnánk, az album
taglalásába röviden nézzük át a banda történetét.
Az idén 20 éves
fennállását is ünneplő dallamos progresszív/death metalt játszó csapat legtermékenyebb
időszakát működésének 2000-2007-es éveiben élte. Az ezredfordulón megjelenő The
Silent Horizon című kislemezük, előzőleg megjelent két demójuk után már
országos elismerést hozott a csapatnak. A rákövetkező évben megjelenő Nevre-Ending
Road (2001) albumuk a Hammer Records gondozásában jelenet meg, és az
előzőektől eltérően, már jóval hozósabb, komplexebb dallamokat tartalmazott.
Ezt követte, pár évnyi szünet után - közben aktív koncertezés, fesztiválos
fellépések - a 2005-ben megjelenő D.Y.I.N.G.W.I.S.H. (Dying Yell Is Not
Grieous When I Seek Hope) albumuk, amin már jól érezhetőek voltak a
csapatban időközben kialakult progresszív zenei irányvonalú elmozdulás.
De, ahogy az egy zenekar „szappanoperás” történetében lenni
szokott, a korábbi lendület potenciái a 2007-es év végére lankadó tendenciákat
kezdet mutatni. Családi okok, fásultság és az időközben kialakult motiválatlanság
jó pár évnyi kényszerpihenőre küldte a csapatot, egészen a 2013-as, megújult
felállással kiadott Crimson Blood visszatérő EP-jükig. Amit most újonnan megjelenő Tökörország
című lemezükkel folytatnak.
Az album-indító Nincs kiút enyhén gótikus ízű
billentyűs nyitánya után rögtön egy harapós, feszes tempójú, a dalnak szilárd
vázat kölcsönző agresszív groove-os fűrészeléssel indít. Amely alá harmonikusan
siklanak a finom megoldású zongorás betétkompozíciók. A dal mondani valója hűen
tükrözi hétköznapjaik globális méretű, nyílt színterén játszódó politikai
rendszerek és kisemberek ellentétét. Valamint azt is, hogy szavakban mindenki tudja a
megoldást, de a cselekvés helyett „lebénít
minket a sajnálkozás”. Ezt remekül kihangsúlyozzák a törvények mögött
megbúvó, irányított rendszereket megformáló hörgős énekű rámordulós, utasítós, és
a kis ember odapirítóan megmondó, panaszos dallamaiban oltott kettős -
párbeszédes - énektémák megoldásai, amiknek tematikája minden dalukban benne
van. Az ezt követő hasonló felépítésű, Amit akarsz, már egy könnyebb,
dallamosabb hard rockos, metálosabb szálon fut, amit a legutóbbi kislemezükön
is szereplő Lopott idők című daluk követ. Nagyon reméltem, hogy ez a dal is
rajta lesz a Dying Wish új albumán.
Ez egy olyan esszenciális, modern zenei köntösbe bújtatott ’70-es évekbeli King Crimson féle psy-progresszív
rockos csemege, ami anno a svéd Lake of
Tears: Headstones, A Crimson Cosmos és Forever Autumn albumait is jellemezte. Egy igazi slágernóta, aminek
megvan a maga balladás, nagy vokális, de ugyanakkor kemény jellege is.
A neo-prog/death metalos Fohász és a Vörösre
festi vastagon ontja a maga szigorú katonás és epikus hangulatú AOR,
illetve már heavy/doomnak is nevezhető ˝forradalmár˝riffeléseit. A Világok
húrja egy újabb klasszikus progresszív rock himnusz, középtájon egy
nagyon jó gothic/doom betéttel, ami egy lassabb (P. Lost-os) témaváltással folytatódik az Ennyi volt önismereti
balladás, a gitárok és az ének enyhén folk-rockos terápiájába. Bevallom
őszintén (és már előre is bocsi a
zenekartól), hogy az ezt követő Nem leszek mártír ˝lakodalmas˝
folk-metalos kezdésén, illetve refrén alatt visszatérő résznél első hallásra
felhúztam a szemöldököm. De azóta, ahogy meghallom, rögtön Indul a Bakterházas
T-állásos metál csárdásba vágom magam. Na, de a komolysághoz visszatérve, a dal
szintén egy új felfogású dallamos hard, prog-rock nóta némi ipari-goth zenei
aláfestéses megoldásokkal, amik a Tükörország gyászosabb, vonósokkal
kiegészült odamondó, tudatébresztő neo-prog-rap, nu-metalos zárásnak adnak
atmoszférikus szőnyeget.
A Tükörország számomra egy ízig-vérig
tökéletesen kidolgozott, aktuális üzeneteket hordozó lemez. Aminek
köszönhetően, úgy is mondhatnám, hogy visszatért az igényesebb zene a magyar
melodikus prog/death metal palettájára. (Amit remélhetőleg hamarosan folytat a Vale Of Tears.)
