Hosszú várakozás és még több évnyi kitartó munka előzte meg
a székesfehérvári atmoszférikus power death doom metált játszó Eclipse of the Sun első albumát. A most
megjelenő 10 dalos Daimonion című
nagylemezük alapkoncepciója Dan Ibiru démoni belsőutazását meséli el, olyan
örökérvényű mondanivalókat, amelyek jelen világunkban is helytállóak. Az
emberség, a hit, az olyan emberi és egyben lelki kérdések, mint mi a jó és mi a rossz,
hogy mi is dönti el mindezeket, hogy miben, vagy inkább kiben is kell keresnünk
ezeket? Mindezekről Szölősi Dániel a zenekar szövegírója, énekes-gitárosa saját
szavaival beszél.
„Miután igyekeztünk a bennünk rejlő
eklektikus zenei világ minden apró részletét megmutatni, végül egy olyan
sokoldalú anyag született, amelyen bármilyen metal rajongó megtalálhatja majd a
neki tetszőt: a gonoszan hömpölygő death metaltól kezdve a szélsebes power
metalon át egészen a funeral doomig. A Daimonion dalai alapvetően három
irányból közelíthetők meg. Amikor évekkel ezelőtt eldöntöttük, hogy elkészítjük
a legelső albumunkat, kitaláltuk, hogy a dalainkkal és szövegeinkkel olyan
történetet szeretnénk elmondani, amelyek örökérvényű mondanivalókat hordoznak
magukban erkölcsről, vallásról, pszichológiáról, történelemről,
szociológiáról, filozófiáról stb. Mindenképpen azt szerettük volna, hogy egy
olyan súlyos zenei stílushoz, mint amilyen a miénk, olyan szöveg is társuljon,
mely gondolati mélységében is tükrözi azt a drámaiságot, amit a zene. Így
született meg Dan Ibiru története. Azé a főhősé, aki - bár szüleit pont azok az
emberek ölték meg, akiket segítettek - felnőttként pontosan azt teszi, amit
befolyásos és gazdag szülei. Embereken segít, jótékonykodik, segítő kezet nyújt
bárhol a világon, ahol szükség van rá. Az album ott veszi fel főhősünk életének
és történések fonalát, amikor is először merül fel benne az a gondolat, hogy
vajon tényleg érdemesnek tartja-e az embereket az önzetlen segítségre, s hogy
egyáltalán akarja-e ő ezt csinálni. Felmerül benne annak gyanúja, hogy mindezt
csak azért teszi, mert a szülei akaratát követi, az ő életüket és döntéseiket
éli tovább. A kétséget fokozza - vagy éppen abból jön -, hogy egy nap azt érzi,
egy hang a fejében arra buzdítja, hirdessen harcot az egyetemes emberi
erkölccsel szemben, s értesse meg az emberiséggel, hogy valójában nincs se jó,
se rossz, még az istenek sem azok, hiszen ők is csak pusztítani tudnak.
Alapítson egy erkölcs nélküli vallást, ezzel taszítva végül káoszba a
civilizációt, s így hozva létre egy fejlettebb, tisztább világot. A főhős
pontosan tudja, hogy van olyan ismert és elismert, hogy ezt meg tudja csinálni,
s megindul benne egy komoly, belső, erkölcsi dilemma arról, hogy mit tegyen.
Közben persze az is kétséges, hogy csak megőrült, vagy tényleg az istenek
prófétája lett.”
Ecce homo: Az album nyitótétele - drámai és monumentális,
akárcsak az egész album. Zongora, ének, és végül maga a doom metal, maga a
súly. Íme, az ember: istenteremtő istenség, sors, ami sosem teljesül be.
Between the ruins: Főhősünkben először fogalmazódnak meg a már
fentebb említett gondolatok. Épp egy bennszülöttek által lakott területen segédkezik
és miközben az életet kutatja a romok közt, ahol csak újabb kérdéseket talál,
az ég elsötétül és egy pár perces napfogyatkozásnak lesz szemtanúja. Körülötte
az emberek megrémülnek, imádkoznak, a gyerekek rettegnek és sírnak. S végül,
amikor véget ér a sötétség, Ibirut furcsa érzések kerítik hatalmába és miközben
papok veszik körbe, és igéket mormolnak rá, érzi, hogy most valami végzetes út
kezdődik el.
Ahogy fentebb fogalmaztam, az album dalai nem csak a
történet, de még másik két irányból is megközelíthetők. Egy a történettől
független morális oldalról, s egy valójában teljesen személyes aspektusból. Ez
a szempont, vagy inkább morális törekvés a szövegek megírása alatt végig
megvolt. Szerettem volna, ha a dalok a történettől elvonatkoztatva is hordoznának
magukban olyan örökérvényű mondanivalókat, amik szorosan az életünk részei. Ilyen
szempontból a Between the ruins arról szól, hogy minden embernek mikor felnő,
rá kell eszmélnie arra, hogy bizony minden olyan megoldás, ami a
tudatalattijában, és ezáltal a tudatában az egész életre vonatkozóan, s
meghatározóan felhalmozódott, a szülei és a gyermekkori éveinek az eredménye. El
kell döntenie, hogy mit kezd ezzel. Éli azt a sorsot, amit a benne rejlő
lehetőségek neki szántak, vagy megpróbál szembeszállni a saját sémáival. Mert
ha sikerül úgy alakítania az életét, hogy a benne lévő sémák tényleges
megoldásként szolgáljanak minden szituációra, akkor szerencséje van. Csak hogy
ennek általában vajmi kevés esélye van, hiszen azok a megoldások a szüleié és a
korai éveié voltak nem a jelené. Tehát ez a dal – ahogy egyébiránt az egész
album is – azt a pillanatot próbálja megörökíteni, amikor az emberből
végérvényesen az lesz, ami: önálló, magányos entitás.
Blinding darkness: Ez a dal nem ismeretlen senkinek, anno már a
Symbols ’EP-re is azért tettük fel, hogy mind zeneileg, mind szövegileg
megadjuk az irányt az eljövendő első albumnak. Időközben meg született a dalnak
még egy verziója, amit a Cathedrals of Doom válogatás idején kicsit átgyúrtuk. A
végleges verzió valahol az előző kettőnek a keveréke lett. A hangzását az album
többi dalához igazítottuk, illetve az énektémákba is belenyúltam, próbáltam
kicsit durvábbra, death metalosabbra venni a dolgot. Az albumon ez az egyetlen
dal, aminek a szövegét nem én írtam, hanem Zoli (Fekete Zoltán - gitáros). Még évekkel ezelőtt mondtam el neki, hogy
miről is fog szólni az album és ő ez alapján vetette papírra ezt a kiváló
dalszöveget. Ennek megfelelően erről a dalról mondható el leginkább az, hogy
főleg a sztorival együtt van értelme, s hogy egyben a legkevésbé személyes. S
hogy a történet miről szól: Dan Ibiru, miután átéli a napfogyatkozást,
megtudja, hogy bizonyos mitológiákban ez a jelenség annak a jele, hogy egy
istenség leszáll a Földre, hogy egy emberi testben szemügyre vegye a világ
történéseit, állapotát, s hogy eldöntse, milyen irányba tereli a történelmet.
Ezt általában olyan emberen keresztül teszi meg, akinek eleve nagy befolyása
van a világra. Ibiru erre a célra tökéletesen alkalmas.
Requiem for the living (Song Of Dan Ibiru): Ez a dal
valószínűleg akkor is megszületett volna, ha nincs ez az album és az ő
története. Minden bizonnyal ez a legszemélyesebb szöveg és zene, amit valaha
írtam. Egyrészről nagyon régóta szerettem volna már egy ilyen jellegű és felépítésű,
hangszerelésében is súlyos doom számot írni. Az intro, a verze, a refrén és a
dal utolsó részének komplett felépítése már évek óta a fejemben motoszkált.
Őszintén mondom, hogy szerintem ilyen súlyos doom nóta nem nagyon született még
a magyar metal zenében. Nem azt mondom, hogy ez a dal a maga nemében
egyedülálló, de azt biztosra merem állítani, hogy itthon ilyet még nem sokan
írtak, s ennek megfelelően én nagyon is büszke vagyok rá.
A szövegét tekintve az első felében pontosan azt próbáltam
megfogalmazni, amit én az emberi gondolkodásról, az emberi lélekről, az emberi
életről gondolok. Azt a fajta állandó morális válságot, ami jellemez minket.
Értelmet, magyarázatot keresünk a dolgokra, de ha megtaláljuk, azokat már nem
fogadjuk el. Olyan istenekben hiszünk, akiket csak gyűlölni tudunk, és olyan
elvárásaink vannak a világgal szemben, amiért mi magunk nem teszünk semmit.
Homályos képek és elképzelések uralják az érzelmeink s vele együtt a
gondolkodásunk, és hibás filozófiai logikák mentén magyarázzuk azt a jelent és
jövőt, amit nem akarunk elfogadni. A dal végén Ibiru felteszi a kérdést: - Mit
tehetünk akkor, ha megölik azt, aki szeretünk? Van-e olyan egyáltalán ebben a
világban, hogy bűn? Hiszen mindent meg lehet magyarázni. Nincs már abszolút
morál, csak erkölcsi vélemények. Vajon hogyan lehet létezni hosszú távon ilyen
bizonytalanságban?
Hollow: Az album első felének zárótétele, egy kis zenei közjáték.
Mindenképpen szerettem volna, hogy legyen egy olyan rész az albumon, ami
egyszerre képes felidézni a gyerekkori ártatlanságot s annak múltbeliségét.
Szerettem volna emellett, ha lenne egy olyan visszatérő zenei motívum a
dalokban, ami többször is jelzi azt a hallgató felé, hogy Dan Ibiruban még
mindig ott élnek ezek a dolgok, s természetesen az értelem utolsó szikrái is
megvannak még benne. A Hollow dallamai már akkor megszülettek, amikor a címadó Daimonion
dalt megírtam. Ezért is köszönnek vissza ezek a dallamok a Daimonion
dallamaiban, mint Dan Ibiru gyermeki oldalának dallamai. Sokat gondolkodtam
azon, hogy bár a zene adott, mégis milyen szöveggel tudnám még fokozni a
hangulatot. Végül sajnos maga az élet adott választ a kérdésre. Pár nappal
azután, miután elvesztettem az édesanyámat, ott álltam a tükör előtt, és csak
magamat bámultam. Néztem az arcom, a kezeim, az ereket a bőröm alatt, és
hangosan töprengem: - ennyi maradt belőle. Én. Végül ezekből a szavakból
építettem fel azt a pár soros kis vallomást, ami a Hollow-ba bekerült.
Memory Breed (The dark ride): Az eddigi legdurvább Eclipse of
the Sun szerzemény, amit valaha is írtunk. Szerettem volna egy igazán durva
tételt az album közepére, hogy ezzel is jelezzem, itt kezdődik el valójában
Ibiru mélyrepülése. Ahogy az alcím (The dark ride) is mutatja, itt kezdődik el
valójában főhősünk végzetes utazása. Miután átéli a napfogyatkozást, és egyre
erősebbé válik benne a késztetés, hogy új életet kezdjen, a Blinding darkness
mítoszát megismerve más szemmel kezd el a világra tekinteni. Rájön arra, amit
valójában eddig is tudott: - Az emberi faj nagy erénye a gondolkodás, egy eleve
elhibázott lehetőség. Az emberek, bár képesek arra, hogy folyamatosan új utakat
találjanak és fejlődjenek, valójában mindig a lehető legegyszerűbb verziót
választják az önáltatást, az önámítást. Életük első pár évében megszereznek
szinte minden olyan tudást, ami alapján aztán az egész életüket megpróbálják
leélni. Persze ez nem sikerülhet jól, viszont ahelyett, hogy felismernék a
logikai hibáikat, megmagyarázzák maguknak, hogy nem ők a hibásak, hogy mások
mind buták, hogy a legfontosabb a tradíció, hogy bezzeg régen minden jobb volt.
A fiatalabbakat, a máshogy gondolkodókat látva frusztráltak lesznek és
agresszívek. És végül valaki (általában nagyon sok másik ember) nagyon rosszul
jár. A dalszövegben van egy részlet Madách híres művéből, Az
ember tragédiájából természetesen okkal. Annak a műnek is, akárcsak a Daimonion
dalainak, az egyik legfontosabb kérdése, hogy ha a lehetőségeink eleve adottak,
ha tényleg véglegesen kiszámíthatóak és ezáltal manipulálhatóak vagyunk, akkor
van-e bárhová is előre jutni. Madách válasza szerint az egyetlen, amit
tehetünk, hogy bízunk és küzdünk, de azt sohasem felejthetjük el, hogy bármit
teszünk, végül úgyis elpusztítjuk önmagunkat.
Daimonion: Az album címadó dala minden szempontból kiemelkedő helyet
foglal el a dalok között és valószínűleg ez a legkomplexebb alkotás mindközül. Egyrészről
zeneileg sem szokványos. Már a kezdő verze riff sem a megszokott Eclipse of the
Sun zenei világa. Amolyan horror death/doom. Erre a témára és hangulatra jön rá
a gyakorlatilag végig death metalos hörgés, ami egészen az első refrénig
eltart, ilyen megoldást még sohasem alkalmaztam. Közben előkerül a zongora, az
orgona meg az akusztikus gitár is és nem utolsó sorban felcsendülnek ismét Dan
Ibiru gyermeki oldalának dallamai, ahol nem más, mint az anyja egykori mondatai
járnak a fejében. Végül a dal hosszú hömpölygés után eljut a monumentális doom
refrénig, ami aztán egy nagyzenekari hangzással megtámogatott gitárkiállásba
csap át, amilyet nem csak zeneileg nem csináltunk még soha, de bizony felvétel
szempontjából sem volt egyszerű elkészíteni. Szó mi szó, igazi kihívás volt ezt
az egész dalt létrehozni.
És hogy miről szól a dal: A sztori szempontjából először itt
jelenik meg Dan Ibiru fejében az az istenség, akiről a Blinding darkness
témájában már szó volt. Főhősünk megtudja, hogy egész életében valójában arra
várt, hogy egy nap rájöjjön valami nagyobb tervnek a részese, hogy most jött el
az az idő, mikor - mint annyian mások is a múltban - egy másik irányba
billentse el a történelem kerekét. Már látta, milyen a világ körülötte, hogy az
emberek gyengék, gyarlók, s hogy a gondolkodásuk révén nem tudnak önerőből
előrelépni, tehát kell nekik az olyan ember, mint ő, aki ezt objektíven látja.
És akinek kellő hatalma van ahhoz, hogy mindenen változtasson. Ibirura rátör a
kétség: - vajon tényleg higgyen a hangnak a fejében? Vajon nem csak megőrült?
Rá kell döbbennie arra, hogy ebben a helyzetben nincs kihez forduljon. Egyedül
maradt, mindenféle erkölcsi támasz nélkül, és döntenie kell, hogy felvállalja
állítólagos sorsát, változtasson a világon, akár áldozatok árán is, vagy
futamodjon meg? Ahogy fentebb írtam, itt szólal meg először a Blinding darkness-beli
istenség, ami elvileg megszállta a mítosz szerint Ibirut. Valójában pontosabban
itt szólal meg először a fejében az a hang, akivel aztán végig párbeszédet
folytat. Ő rá utal a Daimonion kifejezés, aminek története jól tükrözi az egész
album egyik legfontosabb témáját. Az ókori görög szót ugyanis alapvetően a
lelkiismeretre alkalmazták, s később ebből lett a keresztény démon szó. Jól
látható tehát a kétféle, ma is létező világnézet. Az egyik szerint az ember
autonóm lény, aki el tudja dönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. A másik nézet
szerint viszont ha nem egy felsőbbrendű lény (vagy felsőbb hatalom) utasításait
követjük, hanem magunkra hallgatunk, az biztos rosszra vezet, mert csak az
"istenek" lehetnek elég bölcsek ahhoz, hogy erkölcsi törvényeket
alkothassanak. Visszatérve tehát Ibirura az, hogy a fejében lévő hang valóban
egy istené, vagy, hogy csak az emberi elméje kezd megbomlani, nem derül ki a
dalszövegekből, nem véletlenül. Ez a történet így tehát eleve felvet egy sor
másik kérdést. Bízhatunk-e igazán önmagunkban? Bízhatunk-e bármilyen vallásban,
istenben, világnézetben, abszolút morálban? Mi van akkor, ha az, amit egy eleve
jónak mondott lény állít, szembemegy az erkölcsi nézeteinkkel? Mi van, ha
valójában mi nem értünk egyet azokkal a törvényekkel, amik alapján az egész
életünket éljük? Van-e elég hatalmunk, erőnk, hogy önálló törvényeket
alkossunk? Vagy egyáltalán kinek van elég hatalma arra, hogy erkölcsi
irányelveket hozzon létre? Tehát ez a dal egy szempontból magának az emberi,
erkölcsi autonómiának a kérdéseit feszegeti. Másrészről viszont - legalábbis
számomra - azt a pillanatot is magába foglalja, amikor az ember életében
beköszönt az a pillanat, mikor már nem gyerek többé, hanem felelősségteljes
felnőtt. Amikor már nem hisz a mesékben, s amikor már nem állíthatja biztosan
semmiről, hogy jó vagy rossz, hiszen csak a gyermeki világkép lát(hat)ja a
világot feketén vagy fehéren. S amikor már nem ad neki útmutatást senki: se
szülők, se istenek. Azt a pillanatot, mikor először néz szembe igazán autonóm
emberi mivoltával. Amikor végérvényesen felnő.
The purge: Mi lenne akkor, ha egyszer valaki a Nietzsche-i
"erkölcsi" gondolatokra alapítana egy vallást? Röviden és tömören ezt
boncolgatja a The purge. Dan Ibiru megtudja a fejében lévő hangtól, hogy rajta
keresztül az istenek megtekintették a világot, és úgy döntöttek, hogy az
egyetlen út a változáshoz a pusztulás és az újjáépítés. Ehhez azt várják el
Ibirutól, hogy alapítson egy vallást arra a hitre, hogy valójában az istenek,
akiket az emberek annyira imádnak, pont fordítva működnek, mint mi. Számukra
minden jó, ami számunkra rossz. Ezért szenvednek olyan sokat az emberek, ezért
vannak a természeti csapások, az éhínség, a betegségek, és persze a személyes
tragédiák, hiszen az istenek számára a rossz a jó. Pontosabban számukra nincs
olyan, hogy jó vagy rossz, mert hiszen az erkölcsöt valójában mi emberek hoztuk
létre a saját társadalmunk fennmaradásának érdekében, s így annak semmi nyoma
nincs se a természetben, sem az istenek szívében. Ahhoz, hogy a világ meg
tudjon újulni, le kell, hogy rombolja önmagát. Márpedig Ibiru fejében a hang
azt mondja, hogy hősünknek azért adatott meg akkora hatalom már kezdetektől
fogva, hogy az emberek majd egy nap ezt az erkölcsi világlátást elhiggyék neki,
elfogadják tőle. Sőt, ha majd azt mondja nekik, hogy ezt maguktól az istenektől
hallotta, az még bizonyítékként is fog számukra szolgálni. Nem kell, hogy
mindenki egyből elfogadja ezt, természetesen elég, ha csak elindul a folyamat.
Hiszen már ez egyszer úgyis megtörtént ez a történelemben. A Nietzsche-i
übermensch valójában ugyanezen a gondolaton alapult, és tudjuk, hova vezetett.
Most "csak" annyi a különbség, hogy ezúttal még az istenek is áldásukat
adják ránk ebben a gondolatban.
Sprachlos und kalt: Az album utolsó előtti dalának eleinte
valami atombrutál, gigahosszú dalt szerettem volna. Kész is lett egy változat,
de végül úgy éreztem, hogy az zeneileg már túl távol áll a többi daltól, így
kellett valami új koncepció. Ezért a Sprachlos und kalt inkább egy egyszerű,
fogós dallamokkal teli tipikus koncertnóta lett, ami már elégszer bizonyított
mind a koncerteken, mind a neten ahhoz, hogy tudjuk, a koncepció bevált.
A dalszöveg egy Hölderlin-vers parafrázisával indít, amit
nem is magyaráznék most el, akiket érdekel, azok úgyis megtalálják mind a
verset, mind az értelmét bárhol a neten. Ez a történet csúcspontja, itt
összegeződik és csúcsosodik ki az a kétséges állapot, amibe Ibiru belezuhant.
Ha úgy tetszik, minden ember kétsége ez: - Tényleg én vagyok az, aki felelős a
világért? Én vagyok felelős a jövőért? Ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi a jó és
mi a rossz? Azt gondolom, hogy ez a dal kimondottan aktuális ma. Hiába ülünk
otthon a kis biztonságos kuckónkban, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy
a világ nem nélkülünk változik, hiszen mi is a részesei vagyunk. Persze mindig
lehet ujjal mutogatni másokra, ellenségképeket kreálni magunknak és mindenki
másnak, le lehet mondani megfáradtan a változtatás lehetőségéről, de a tett
joga és, vagy kötelessége akkor is a miénk.
Tryptichon: Az album zárótétele, amely három részből áll: Now,
Never, Ever. Az elsőben ˝Now˝ Ibiru
eléri azt a pontot, mikor megérti, bárhogy is dönt, az csak rossz lehet.
Egyedül maradt végleg és most döntenie kell. Csak remélni tudja, hogy a világ és
szerettei végül megbocsájtanak majd neki. A másodikban ˝Never˝ végül beismeri önmagának, hogy nem menekülhet a döntési
kényszer elől. Vagy hagyja, hogy az őrület vagy az istenség (ki hogyan
értelmezi) vegye át felette az uralmat - de persze értelmezheti, értelmezhetjük
úgy is ezt a döntést, hogy józan ésszel beismeri, a világot tényleg le kell
rombolni ahhoz, hogy megtisztulva újraépülhessen. A másik verzió pedig
természetesen az, hogy még az előtt véget vet saját életének, mielőtt a
borzalom megtörténne. Persze mindeközben a fejében képek, hangok, érvek
cikáznak, és ő végül eljut addig a pontig, mikor már kijelenti: döntött. Hogy
mit? Azt már nem tudjuk meg. Ezt mindenki döntse el maga a dalszöveg és saját
erkölcsi ítéletrendszere alapján. A dal és egyben albumzáró rész ˝Ever˝ nem más, mint az intro-nak egy
módosított változata. Azért döntöttem emellett a megoldás mellett, mert
egyrészről zeneileg is egységesebb így a kép, másrészről pedig a szöveg
megmutatja azt ezáltal, hogy ez a fajta lelki folyamat, amiről a Daimonion
szól, egy állandóan visszatérő, örök harc az emberben, az emberi történelemben.
Az emberi lélekben.
„Végül az egész album kapcsán meg kell említenem
a dalok személyes jellegét. Amikor évekkel ezelőtt magát a történetet
kitaláltam, még fogalmam sem volt két dologról. Az egyik, hogy időközben etika
tanár lesz belőlem, pont olyan, aki azokkal a kérdésekkel fog foglalkozni,
amikről már eleve írni akart, amikkel már egy ideje foglalkozott. Ebből a
szempontból kimondott szerencsém volt azzal, hogy a dalok megírása elhúzódott,
hiszen később, már érettebb és tanultabb fejjel és hozzáállással precízebben
tudtam hozzáállni a témához. Kiszedtem a történetből mindent, amivel nem voltam
már elégedett, és ezáltal, sokkal árnyaltabban láttam Dan Ibiru történetét. A
másik dolog, amit eleinte nem tudtam, hogy idővel nem csak névrokonságot fogok
mutatni Dannel, de sajnos az életünkben beállt változások is hasonlóak lesznek.
A dalok megírása közben vesztettem el én is az édesanyámat, és értettem meg
nagyon sok olyan dolgot önmagammal, a szeretteimmel és a világgal kapcsolatban,
amik aztán egytől egyig visszaköszöntek és visszaköszönnek a dalokban. Ilyen
szempontból bár a szerencse szó talán nem lenne túl találó - ahogy az előbb az
volt -, mindesetre az tény, hogy a dalok megírása így egyfajta terápiaként is
szolgált a számomra.”
Az album ingyen letölthető bárki számára mp3-ban a zenekar honlapjáról. Ha pedig valaki kézhez szeretné az album limitált kiadású CD változatát Laki 'durcka' Emese csodálatos borítójával, akkor írjon egy levelét az ecofthesun@gmail.com e-mailcímre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése