Mindig nagy vigyorral hallgatom az Uzipov noise rock ˝agrár-paraszt˝ stoner metálját, és szókimondóan ironikus dalszövegeiket, amiket nyers egyszerűséggel üvöltenek az arcunkba. Ezt teszik most is a nemrégiben megjelent Szőrén a borzot kislemezükkel is. Csak épp itt nem a saját szövegeiket üvöltik, hanem kettő Soerii & Poolek és kettő Kispál és a Borz dal feldolgozását. Az eredeti dalokat olyan remekül átdolgozták, átgyúrták, hogyha azok eredetileg így szólnának, én lennék a világ legnagyobb Kispál rajongója. A négy dal feldolgozásának előzményeit röviden így kommentálta a zenekar: - „A négy dal felkérésre készült. Kettő a tavalyi Soerri & Poolek szülinapra, a másik kettő pedig a szintén 2013-ban, Fishing On Orfűn megrendezett Kispál-napra. Eléggé szétkaptuk őket, úgyhogy szerencsére valószínűleg nem kell elnézést kérnünk a tisztelt közönségtől a dalválasztások miatt.”
A kislemez különlegessége, és egyben nagyon jó ötlet volt a zenekartól részéről, hogy a négy dalból három esetében vendégeket hívtak meg az énekbe, mégpedig Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven), Egyedi Péter (Óriás) és Papp Szabolcs (Supernem) személyében. Másik érdekessége a kislemeznek, hogy a csapat új dobosa, Hargita Gábor (Replika, Sunny Leon, Synchronring) ezekben a dalokban dobol először. A lemezt nyitó Balaton egy igazi lángoló nyári noise rock sláger nóta, amiben Szűcs Krisztián szerepel vendégként. Rendesen oda vannak pakolva a mélyen búgó rákendróll riffek amiken a végén még egy súlyosabb arcon csapást is kapunk. A Barlangban dobolok Kispál feldolgozást Egyedi Petivel nyomták fel, és olyan remek lett, hogy le a kalappal. De hasonlóan jó lett a Csiga kissé andalgósan depressziós, sludge szaggatott riffekkel megspékelt neurotikus dala is. A záró Elton John-ban Papp Szabi adja a mocskosan pattogó, punk/hard core-os riffek alá hangját, elmesélve azt „hogy mit is jelent, ha valaki sztár”. A 10 perces EP ingyen és bérmentve letölthető a zenekar web oldaláról... mert szinte ingyen minden.
Az Uzipov átdolgozásai igen csak slágeres noise rockosra sikerültek. Hanyagolásuk pedig nagy vétség lenne „Ez így nem mehet tovább”! Ha rajtam múlna, minden magyar rádió állomásnak legalább egyszer le kellene, hogy játsszák a dalokat.
Tagok: Hargita Gábor 'Gabe'- dobok, Hosszú Gábor 'Yetterman' - basszusgitár, ének, Walkó Gergely 'Grog' - gitár
Közel öt évvel a 2009-es Inside The Dice albuma
után új kislemezzel és klippel tért vissza a budapesti VL45. A magát BBQ metalként aposztrofáló zenekar párnapja
jelentette meg Too Late című 3 dalos anyagát, amihez a Not That Kind dalukra videoklipet
is készítettek. A zenekar az elmúlt éveket szorgos, bár csekély számú koncertezéssel
töltötte itthon és külföldön is egyaránt. Ez év márciusában pedig 5 tagúvá
bővült a csapat Süle Tamás gitáros személyében, aki jelenleg a Checkpoint Charle,
korábban pedig a Fish és a P.O.T. soraiban pengetett.
A Too Late 3 dala Sohi (Sohajda Péter)
Standing Waves stúdiójában készült, így a minőségükre egy szavunk nem lehet. Az
album borítójáért pedig az olasz Zippo zenekar basszusgitárosának, Stonino Bosco
keze munkáját illeti a dicséret. Mind a három dal könnyen befogadható slágeres,
mondhatni rádióbarát riffektől, és letisztult dallamos dalszerkezetektől egymás
után szépen sorban. Mintha egy könnyed nyári napon, épp amikor a szabadságodat
kezded meg, beülsz a kocsidba, a kormányra markolva benyomsz valami zenét.
Valami amcsis, kissé slágeresebb rock n’ roll-t, amitől érezed a szabadság
könnyű szelét, egy sör szisszenését és a BBQ kozmás illatát a grill rácson. Az
album első dalaként hallható Not That Kind recsegős introja után ez
a ˝Godsmack-os˝ kormás érzés fog el a dallamos énektémát hallva. A hot rod szaggatású
gitárok röfögéseitől csikordulva pördülnek meg a kerekek, és izzadtan
domborulnak a napfénytől kitetovált női keblek. Egy újabb sebességi sláger fokozatra
kapcsol az ezt követő Seven Seas kényelmes úttartású, lassabb,
de erővel rendesen megpakolt ˝picikét TOOL-os˝ zakatolása, amit ugyan ilyen
kitartó dinamikával követnek a Too Late benzinfaló pöfögő
riffelései.
A három dal hallgatása közben a laza, kellemesen dögös slágerekre
egy sört is simán leguríthatunk. Nekem kicsit puhább, mint az első albumuk Cemetmixer-e, vagy a Shoot-Shoot Song-ja. De ízlések és pofonok. Annyi még bizonyos,
hogy a zenekar a másik két dalra is akar videót készíteni, és jövőre pedig új
lemezzel jelentkeznek.
Tagok: Members Apró Antal – dob, Botka Zsolt – gitár,
Mészáros-Komáromy Dénes – basszusgitár, Szabó Dávid – ének, Süle Tamás – gitár
Nem tagadom részemről nem kis várakozás előzte meg a Drow bemutatkozó kislemezét. A 2010 óta
létező nyírbátori zenekarral lassan két éve vagyok folyamatos kapcsolatban és
az év elején megjelenő Dance Of Demons előzetes daluk csak
megerősítette bennem a hozzájuk fűződő reményeimet. A Drow egyfajta újítást, új
vért hozott a kissé stagnáló és ellaposodni kezdő hazai doom/stoner világába.
(de erről nem itt fejtem ki a véleményemet) A Low-Down címet viselő
’EP-jük stílusát nem igazán lehet egyszerű jelzőkkel körül írni. Zenei alapjuk
a klasszikus doom és southern metál vonalait követi jellegzetes mély
basszushangzással és Szabolcs death metálosan hörgő, néhol sikító énekével. Ennek
eredménye az általuk sludge/death/doom-nak nevezet pokoli hangulatú lassan
hömpölygő zenei massza.
Aminek mocsaras hullámai már a Low-Down címadó dalukban is
a szánkig érnek. Balázs kapatos basszus indítása után az ikergitárok súlyos málhákként
vonszolják magukkal az iszapos délies fém riffeket, amikre Szabolcs könyörtelen
károgással és hörgéssel hozza fel kénköves énektémáit. A … From Hell erősen
tombolós, headbangelős témáiból a pokol démonai szabadulnak ránk és kegyetlen
mészárlást visznek végbe hallójáratainkban. Szabolcs a refrénben mellőzi hörgős
énektémáját, helyette egy kitartott Danzig-es üvöltéssel folyatja belénk pokoli
dogmáit. A pokolból előbújt démonok pedig lassú basszus ritmusoktól parázsló
szikrákon kezdik meg táncukat a Dance Of Demons mocsarasan bűzös
délies riff témáira. Hosszan és lassan elnyújtott gitártémák lüktetése váltják
egymást, amire felmászik egy eksztázisban vonagló élesen nyújtott gitárszóló,
és a dal végére begyorsuló tempó csak még jobban megbabonázza a démonok patáit.
Lassan csapódó acél sodrony erejével zárja a sort a Dying Flesh (Zodiac Killer Vol.1)
közép tempós, gyilkos erejű lendülete, aminek középtáján egy lebegősen rezgős,
elszállós délies ˝bluesos˝ gitár van bele szőve, hogy még finomabb hangulatú ez
az egyedi pokol.
A Drow bemutatkozó albuma egyedi hangzásával, ötletességével
nálam kivívta a tiszteletet és felkerült a 2014-es kedvenc magyar albumaim
listájára. Remélem sok metál kedvelő doomernek elnyeri ugyan így a tetszését,
és csak még nagyobb lesz a rajongó táboruk. Továbbá remélem azt is, hogy egyfajta
zenei pioneerként hatásukra más zenekarok is elkezdenek merészebben
gondolkodni, új témákhoz nyúlni, és új témákat ötvözni és nem csak az unalomig
játszott koppintásokra menni.
Tagok: Emőd Balázs - basszusgitár, Lehóczky Gábor - gitár,
Szabó Szabolcs - ének, Usztics Péter - gitár, Vigh Gábor - dobok.
Aggregátor parti! Aki járatos a stoner zene világában tudja,
miről beszélek. Néhány banda fog egy áramfejlesztőt, ki mennek a semmi közepére
és mehet a Rock n Roll. Ezt tenne Szabolcs Szatmár Bereg Megyében is néhány lelkes
nyírbátori fiatal, akik megelégelve a környéken az AZfest, és a Blues fesztivál
megszűnés óta tartó zenei állóvizet tavaly úgy döntött, hogy Death Crew néven
csinálnak egy underground fesztivált, amihez szerencsére támogatókat is
találtak.
Drow
A csoportosulás a helyi sludge/death zenekar a Drow, és
annak vezetője Szabó Szabolcs, valamint a zenekar dobosa Vigh Gábor köré csoportosult.
És, hogy mi is ennek a példamutató, egyéni kezdeményezésnek a lényege? Nos, ez
egyszerű. Ha messziről jössz, hoz sátrat, eszel, amit veszel, hozol, vagy épp főzöl,
vagy főztök és inni is iszol, amint hozol magaddal. Belépő itt nincs! Azt,
költsd magadra, ételre, piára vagy támogasd valamelyik bandát cd, póló
vásárlással. És a lényeg még természetesen
maga a zene. A rendezvény oldalán a következő olvasható: „A fesztivál célja,
hogy olyan zenekarokat léptessünk fel, akik kiszorulnak a mai magyar
fesztiválok látóköréből, de örömmel segítünk a környékbeli bandáknak is a fellépés-lehetőség
nyújtásban.” De a két napos fesztiválon nem csak a zenéé a főszerep A buli
része egy filmfesztivál is, ahol amatőr, vagy fiatal végzős filmesek
mutathatják be munkáikat.
A fesztivál folyamatosan fejlődik, és egyre többen csatlakoznak
az eseményhez. Az idén már presszó is volt és a helyi strand is kedvezménnyel
engedte be a fesztivál résztvevőit a területére. A fesztivál helyszíne a
Honvédség (MHSZ) régen elhagyott ifjúsági központja, ahol a megfelelő kommunális
helységek adottak voltak.
Angerseed
Ha valaki most olyan konkrét koncert beszámolóra számit,
hogy melyik banda mit és, hogyan játszott az most csalódni fog. Ez most magáról
a fesztiválról és a hangulatról szól. És, hogy mért? Mert hallottam olyan
visszhangot, hogy voltak, akik azért nem jöttek, mert ingyenes és azt mondták:
„na csezd meg az akkor olyan is” (de ha pénzes, akkor az a baj).
De azért álljon itt a fellépő bandák névsora:
PÉNTEK:
19.00-19.40 - Trauma
20.00-20.40 - Naked Man
21.00-21.40 - BetterThanEver
22.00-22.40 - Angerseed
23.00-23.40 - Integral Vortex
SZOMBAT:
19.00-19.40 - annewhybee.
20.00-20.40 - Terrahertz
21.00-21.40 - Drow
22.00-22.40 - Nadir
23.00-23.40 - Kill With Hate
Nadir
Szóval, ha a fesztivált jelenlétével megtisztelték olyan budapesti
bandák, mint a Nadir, akik több évtizedes múltra tekintenek vissza a magyar
metál világában, vagy a Kill With Hate, akik a Metal Battle győzteseként Wacken
színpadát is megjárták. És nem is beszélve a debreceni Angerseed csapatáról,
akiknek tagjai már csak jelenlétükkel is emelték a fesztivál nívóját. Akkor azt
hiszem a srácoknak mégis csak sikerült elérniük valamit. Mert nem az adja egy
fesztivál nívóját, hogy hány ezresbe kerül a belépő, a kaja, a sör és, hogy
mekkora izom agyú rendfenntartók kutatják át a zsebedet. Főleg ha a második nap már 200 lelkes látogató, rajongó fordult meg a fesztiválon.
Itt a helybeli rockerek majdhogy nem karon fogva segítették
az idelátogatókat eligazodni a városba, miközben az üveg is körbe járt és
lehetett egy baráti szót váltani, beszélgetni a zenészekkel is. A zene is megfelelő
hangerőn, jó minőségbe szólt. Gördülékenyen ment minden nem voltak nagy
szünetek a bandák közt. Szóval, aki egy szabad kordonoktól mentes - de azért az
emberi egymásmellet élés szabályait betartó - fesztivált akar, az jöjjön jövőre
el.
Az Észak-Londoni angol-magyar vegyes felállásban működő Hagstone nevű doom formációt még nem igen ismert a magyar doom/stoner zeneket kedvelők körében. De remélhetőleg a hazai pályát most először debütáló kislemezükkel idehaza is jócskán találnak rajongókat maguknak. A zenekart 2012-ben Sztrikinacz ˝Rob˝ Róbert és Chris ˝Deko˝ Poore a zenekar két gitárosa alapította egy téli estén történő kis kocsmai baráti beszélgetés és poharazgatás során. A kiinduló ötletből különböző hirdetések útján 2013 tavaszára valóságosan is összeállt a zenekar - Margitai István dobok, Giovanni ˝Gio˝Gagliano ének és Andy Birmingham basszusgitáros - végleges formációja. A tagok közül Chris ˝Deko˝ Poore rendelkezik komolyabb zenekari múltja. Korábban a Sleeping Myth nevű stoner, majd a Crimson Altar és a Winter’s Veil nevű dallamos/goth rock zenekarok sorait erősítette. De természetesen a többieknek is meg volt a magukhoz mért kisebb-nagyobb zenekari tapasztalata. Ebből kifolyólag a próbatermi jammeléseikből, korábbi egyéni dalötleteikből, valamint a közös zenei elképzeléseikből hamar összeállt egy kislemeznyi, bemutatkozó anyag, amit Ancient, Majestic címmel 2013 nyarán, a dobok és a keverést kivéve, teljes egészében a házistúdiójukban készítettek el. A hivatalos megjelenés ez év decemberében volt 250 darabszámos limitált CD formájában, aminek terjesztését szintén limitált példányszámban átvette és kiadta az Észak-Ír Sarlacc kiadó. Zenéjükben a stoner és klasszikus doom, valamint a ’80-as évek heavy metál témáinak erős keveréke érezhető. Saját bevallásuk szerint zenéjük olyan bandák hatására gyökerezett ki, mint a Grand Magnus, Pentegram, Cathedral vagy épp a magyar vonatkoztatású Mood, illetve Wall of Sleep. A zenekar 2013 őszétől koncertezik aktívan, számos híresebb londoni klubban játszott már, valamint Birminghamben, Readingben olyan zenekarokkal egy színpadon, mint a Serpent Venom, Conan, Greenhorn. 2014 februárjában hivatalos videoklip jelent meg a Nowhere Child című dalukhoz, mely teljes egészében rajongói finanszírozással készült el a Pledge Music segítségével.
A Hagstone most megjelenő, idehaza is bemutatkozó Ancient, Majestic kislemeze öt klasszikus alapokra épített lassú tempójú tradicionális doom tételt tartalmaz erős fuzz stoner riffekkel megbikázva. Ilyen riffek bugyognak fel egymás után az albumnyitó, és mondhatni az album legerősebb dalából, a Nowhere Child lassú és középtempós mocsaras-sivatagos hömpölygéseiben. Az iker gitárok remekül húzzák az a szikla kemény riffeket. Gio énekében, dallamaiban van valami fájdalmas remegés, amitől, és kissé Dio-s orgánumával egyedi hangulatot ad a dalnak (és a későbbi daloknak is). Főleg a dal középrészén beépítet heavy balladás részben, ahol már szinte sírásba folytja hangját, ami alól az ujult erőre kapott horogszerű riffek tovább vonszolják a dal doomos feszességét. Egy sötétebb témáktól felmálházott végzetet húznak a Like A Rat ridegebb, vastag ritmusai, és az ezeket megtörő erősen Over Kill-re emlékeztető thrash/doom témák valamint a kolompok és cinek dupla tempós fúziója. Gio pedig hangjában megint hozza a reményt vesztet végítélet remegését. Az ezt követő Moment Of Clarity egy rövid és misztikus intros áthidalás az első két dal iszapos stoner/doom-ja és az ezután következő a ’80-as évek hőskorából merített Not A Dream metál témái között. Ebben a tételben remekül egybe vannak gyúrva a lassan elnyújtott doom riffelésű dallamok, valamint a klasszikus akusztikusan balladás heavy metál témák, amik alól a fájdalmasan előtörő borongós ének és a ciklikusan visszatérő gitárszólók igazi himnikus hangulatok felé sodorják a dalt. Az albumzáró Burn Me Blind is jó adagot merít a ’80-as évekből, azonban a lassú málháknak köszönhetően egy misztikumban úszó ősi komor Pentagram-os zenei élményt terít elénk, amit erősen befolyásolnak az ősi legendák, mitológiai történetek, és megkockáztatom, hogy E. A. Poe, vagy Lovecraft sötét világa is. És ebbe a világba megint csak remekül beleillik Gio nem mindennapi, remegősen egyéni hangja. Bár nem tagadom, néha érzek benne egy kicsi bizonytalanságot, vagy inkább vissza fogottságot. De ez mit sem ront a dalok mi voltán.
Azt hiszem Hagstone – Ancient, Majsetic kislemeze jellegzetes módon idézi meg a klasszikus doom hangulatot és egyben remekül ötvözi magába a súlyosabb mély tempókkal elegyített stoner rock mocskát. Gio tiszta, egyedi énekhangja csak élvezetesebbé teszi a dalokat, amiket újra és újra meglehet hallgatni, mindenféle kifogás nélkül. Szép reményekkel kecsegtetnek a doom zene jövőjét illetően. A limitált CD-ért és pólókért a csapat elérhetőségein lehet érdeklődni.
Tagok: Sztrikinacz ˝Rob˝ Róbert – gitár, Chris ˝Deko˝ Poore – gitár, Giovanni ˝Gio˝Gagliano - ének, Margitai István - dobok, Andy Birmingham - basszusgitár
Annak ellenére, hogy Aiwass az Urania-t egy ideje pihenő vágányon parkoltatja, egyéb zenei elképzeléseire koncentrálva, ujjai alatt mégis születnek új progresszív, jellegzetes pöfögős Urania riffek. A most megjelenő Neptune album 6 dalából is ismerősen recsegnek és ropognak ezek a jellegzetes riff-őrlemények, de mégis ott van bennük a folyamatos megújulás, és a rá jellemző egyediség is. Hallgatva az album dalait meg merem kockáztatni, hogy az eddigi legjobb szerzeményei vannak a közel 40 percnyi játékidőbe besűrítve.
Már az album címadó dalában a Neptune ködös, misztikus nyitásából erőteljesen ugranak elő ezek a jellegzetes vastag, zakatoló Urania riffek, hogy a maguk sivatagosan széljárta, ciklikusan egymásba fonódó ritmusaival húzzon a zöld habok alá. A közel 11 perces tétel dallamtémáiban sorba jönnek a fúziós jazz, a pszichedelikus, és a morózusabban morgó, hallójáratainkban örvényt kavaró doom/stoner tajtékok. A lávaként hömpölygő lassú elnyújtásokkal tarkított Vertigo enyhén dühös dallamai, hol hardcore-os pattogással ugrálnak egymás nyakára, hol psy vonalú látomás hangképekkel folynak belénk, amiket egyszerűen szétrobbantanak a Heroica dob centrikus, (death/thrash metálos) géppuska ropogású pörgős, és áramütésként csapkodó gyors ritmusai. Az Intermezzo egy víz alatti rövid nyugalom éteri áradását sodorja a delejesen vibráló hangfoszlányaiba bújtatott keleties dobok, csörgők, perkák recsegéseivel, amit újabb Urania eposzként követ a hasonló, de kissé összetettebb, poros sámánisztikus mágiával dübörgő, a Sunstone Voyage vibráló riff kürtőiből áradó hőség. És ha már mágia varázsánál tartunk, a tajtékzó zöld habok albumát bezáró Vampires II. tétele egy 9 perc hosszúságú rejtelmes filmzene és a jazz fúziójának halucinogén szemfogakként nyomja az öröklét hangulati káprázatába.
A Neptune hangzásilag és hangulatilag nem csak, hogy vadabb, de erőszakosan rémisztőbb és magabiztosabb is lett az eddigi anyagainál. A markáns riffek, a jellegzetesen elszállós fúziós témák, valamint az ütősök nagyobb és változatosabb szerepe a dalok témáiban egyfajta törzsi misztikumot is belecsempésznek a Neptune rituális audiovizuális élményvilágába. Nem kell fülelni, tisztán hallani minden hangot, zizegést, buborékot. Azt is megmerem kockáztatni, hogy Aiwass az Uránia életének egy jelentős mérföldkövéhez, vagy újabb szakaszához ért ezen albumával. És, hogy lesz-e ennek valamikori folytatása… az csak rajta áll.
