Angerssed - The Proclamation (2016)

A debreceni Angerssed talán ez egyik olyan legjelentősebb hazai csapat, akik 2007-es fennállásuk óta folyamatosan jelen vannak a magyar és nemzetközi death metal színtér lüktetésében. A Mányák Péter, alias Peter D. Maniak (ex-Carbon Cage, ex-Neochrome) énekes által életre hívott csapat zenei alappillérei a jellegzetes öregiskolás death metal zúzdákra épülnek, de nem zárkóznak el az extrémebb, brutálisabb megoldásoktól sem. Ezekkel első ízben 2010-es öt számos The First Seeds (Before The Reing Of Anger) című demójukon találkozhattunk, amit 2012-ben a már jóval kiforrottabb Dawn Of A New Kingdom nemzetközi színtereken is métán elismert kislemeze követett. És mindezen megkoronázása, az ez év januárjában megjelenő The Proclamation címre keresztelt első nagylemezük.

Az Angerssed nyolc tételes kiáltványa masszívan hozza azokat az elvárásokat, amit egy komoly, kegyelmet nem ismerő brutális death metal albumnak kell. Gyors, kegyetlen témaváltások, és gyilkos riff kaszabolások az album 50 percnyi játékideje alatt egy percnyi pihenőt sem adnak. Peter D. Maniak pedig egy megszállottként hörgi, majdhogynem agonizálja végig a torkából feltörő énektémákat. Az album nyitó The Rise Of Meaning egy rövid zajos kezdés után egyből ránk engedi a szigort. A dobok megállás nélkül kapálják harcias ritmusaikat, és a gitárok sem szerénykednek a fűrészgépes reszeléseikkel, technikás szólóikkal. Ez a színtiszta old-school death metal esszencia méregként ivódik bele ereinkbe. Az ezt követő Unjustified Presence némileg szellősebbre veszi kaszabolós témáit, de a változatos ritmikának köszönhetően panaszra semmi okunk. A Society Slave feszes black/death tempója kegyetlen, míg az őt követő Nightmare Is Called Reality központi szerepében egy ultra súlyos death/doom belassulás áll, amiket aztán ismételten remekül megfejelnek az éjfekete tradicionális nordikus melódiák. Az album talán egyetlen könnyű pillanata, a The Ultimate Burder nyugodt kezdésű nyitánya. A könnyed kezdés után szélsebesen csapnak le a zord, de annál technikásabb szimfonikus balck jellegű hangorgiák. Hasonló kis könnyű pillanattal veszi kezdetét a Victims Of Appearance mészáros grinde/death keveréke, amikhez remekül párosulnak Peter halálhörgései és mélyről rekesztett brutális ˝röffenései˝. Az album címadó dal The Proclamation egy igazi klasszikus death metal nóta, a központi részen enyhén megbolondítva egy remek thrash ízű szólóval. Az album záró és egyben leghosszabb dala, az Age Of Blackening az elsőtől az utolsó percéig összefogja mindazt a műfaji és stílusirányzati ötvözetet, amiben az Angerseed 100%-osan otthonosan mozog. A dal egy remek death/doom témával nyit, amihez hatásosan kapcsolódik a hangsúlyos szövegmondás, későbbiekben a mélyről rekesztet dallamtémák, neurotikus suttogások, és gitárnyújtások. A dal végére mindezeken szép lassan felülkerekednek a gyilkoló gépként beinduló torzs, zajos death metal háború szerű ármányai.

Mindnet összevetve a The Proclamation egy remek és lendületesen tömény death metal massza. Hallgatása közben egy unalmas pillanata sincs. Inkább mindig valami újat, olyan kis apróságokra, (pl. technikai megoldások, egy-egy újabb kis riff, hang, stb...) részletekre figyelünk fel, amikre többszöri meghallgatás után is vigyorogva figyelünk fel. 

Angerseed facebook

Sunseth Sphere – Born of The Waves (2016)

Míg az utóbbi időkben egyes zenekarok hatalmas búcsúkoncertekkel tarkított mennybemeneteleket tartanak, addig más zenekarok több évnyi hallgatás után szinte a semmiből építenek újra mindent, és térnek vissza a hazai rock-metal zenei élet véráramába. Így van ezzel a várpalotai Sunseth Sphere is, akik új lemezükkel az őket körülvevő jó pár évnyi csend homályát törték meg. A kezdeti időkben még ShockWave néven működő közel 20 éves múltra visszatekintő atmoszferikus dark-gothic doom formációt még 1998-ban Márton Péter (Visioned Frailty) és Bánfalvi György alapította. A későbbiekben hozzájuk csatlakozott Landy László dobos, és Kyrah, aki az énekesi poszt mellet a billentyűs szerepét is ellátta. Első nagylemezük a Strom Before Silence 2001-ben jelent meg a Hammerhearth Recods kiadásában. Ezután folyamatos koncertezések, valamint billentyűs poszton történő változások jellemezték a zenekar mostoha történetét egészen a 2003-augusztusáig (a Szigeten fesztiválon álltak utoljára színpadon) miután a zenekar egy hosszabb pihenőre ment. A két alapító tag a következő évek során még többször is megpróbált életet lehetni a zenekarba, de sajnos kevés sikerrel. 2010-ben ugyan szerzői kiadásban megjelentették a Magic Journeys című második albumukat, azonban pár hónap elteltével kénytelenek voltak újra szüneteltetni magukat. A csapatban időközben egyedül maradt Márton Péter némi kitérőt tett az ambient psy-death-black GuilTee soraiban, majd megalapította saját death/doom metal csapatát a Visioned Frailty-t, s közben újra kezdte szervezni a Sunseth Spere sorait. Így került a látótérbe Illésfalvi Iván (énekes-szövegíró) és Nagy-Miklós Péter (szintetizátor), aminek eredményeként 2015 végére meg is született a harmadik album, Born of The Waves címmel, melynek hivatalos bemutatójára a napokban került sor.

Az album tíz dalát Márton Péter írta, a borító pedig Tóbiás Zoltán munkája. A Born of The Waves-re semmiképp sem mondható, hogy egyenes folytatása lenne bármely korábbi Sunseth Spere albumnak.  Persze megvannak bennük a régről ismert nagy ívű, monumentális dallam vonalak, de az eddigieknél még jobban beburkolja őket egy olyan misztikus, könnyed szendergésű depresszió, mint ami a nyitányként szolgáló Through The Water Glass finoman rezgő dallamaiból, és Iván reszelő torokhangjából árad. A dallamok könnyű, szellős szerkezetűek és a már-már klasszikus zenébe illő részeinek van egy sötét, bizarr, nyomasztóan szívszorító gótikus, horrorisztikus hangulata, amitől még a hideg is kiver. Az ezt követő The Source sejtelmes zongora futamai szintén hoznak egy adagnyi hideg verítéken, amit magasztosan bekoronáznak Péter technikásan agyas, progresszív gitárszólói. A vészjóslóbb doomos töltésű Mystic Transition sötét, feszesebb tempója után, A Tune Sublime gótikus fohászai egy belsőséges harmóniával árasztják el érzékeinket. Csak úgy, mint a könnyed progresszív kezdetű Beyond The Threshold rituális, black metalos hörgésekkel átitatott nyugodt avandt-garde szürrealizmusa, ami egyfajta sötét pátoszként, dark-goth imaként teljesedik ki a The Nightingale szívet csordulásig töltő nagy ívű dallamaiban. Hasonló dark-goth ˝rockopera˝ dallamokat penget a könyörgő Homebound Flight, és az ezt követő Born Of The Waves klasszikusnak mondható elszállós (Opeth) prog-death metalos vonalában, valamint a Cremator Of Worlds kissé psy/jazz progresszivitásába hajló nagyzenekaros opera metalja. A befejező Purest Breed ismételten a nagyzenekaros finálé érzését hozza az ő légiesen lírai bájával, és az ármánykodóan gonosz, de mégis varázslatos dallamoktól táplált gyönyörűséges sötétségével.

Ebben az eső áztatta depresszióba hajló mocsok időben újra hallgatva (elvégre idestova 2 hónapja hallgathatom az album promóját) a Born of The Waves albumot ismételten csak még jobban megerősödött bennem az az érzés, amit már az album hivatalos megjelenésének napján is kijelenthetem: - A hazai atmoszferikus dark-gothic doom színtér utóbbi 10 évében nem született ilyen dallamosan melankolikus, és nyomasztó hangulatú sötét album. Ha egykoron szeretted a Tiamat ˝A Deeper Kind of Slumber˝ albumának lüktető magányát, vagy a Savior Machine egekbe fohászkodó darkos énektémáit, illetve a Sopor Aeternus gótikusan kasztrált öngyilkos melankóliáját ezekre a dallamokra is garantáltan elő fogod venni a pengéket, vagy épp egy üveg vörös bort némi hangulatos gyertyafény kíséretében.

Sunseth Sphere facebook

Sunseth Sphere - Born of The Waves (2016)

Acid Victoria - Massive Ejaculation ’EP 2016

Egy régóta tervezett kislemezzel lepte meg önmagát és rajongóit a kétéves szülinapját ünneplő Acid Victoria. A szerzői kiadásban megjelenő 5+2 dalos sokrétegű (stoner/psy/hard/vintage/inde és némi punk) Massive Ejaculation a csapat egy kiforrni látszó zenei arculatát mutatja meg.

Már rögtön az első daluk Swoonin’ Machine riffeiből áradnak a masszív sivatagos (Kyuss/QOASA) témák. Mike lazára vett, szellős dallamainak van egy delejes hipnotikus töltete, amikhez remekül illik a dal végi hu-hu vokál. Következő daluk a már ismertebb Shipwrecked Boy az ő seggrázós dirty rock alapokra fektetett ritmusaival. Az ezt követő Acid Victoria az angol címe ellenére egy magyar nyelven megírt és előadott nóta a maga skandináv gumi punk rock hullám ritmikájával. A szintén magyar nyelvű - szerelmi csalódások, megcsalások magömlését összefoglaló - Deus Ex egy koszos desert bluesos szálon járatja csúcsra a dal riffeit, amit hasonlókkal követ a Hey Na laza bulizos hangulata. A bónuszként, vagy inkább mixként szereplő The Bonus Boy az egykori Boogie Boy alter/stoner rockosabb átirata. Míg a másik (sajnos számomra csak felesleges töltelék) bónusz-poén dalról inkább szót sem ejtenék… bocsi srácok.

Ezt a bónusz dalt leszámítva a Massive Ejaculation egy kellemes, könnyed dallamszerkezetekkel összerakott jól befogadható és hallgatható kislemez. Amin igaz még látszik a srácok útkeresése, de az is, hogy jó irányban állnak annak a bizonyos útnak. Egy tanács, a magyar nyelvű szövegeket inkább hagyjátok el, maradjon csak az az angol angolra hangolva.  Ha csak nem akartok poén punk zenekarba átmenni. 

Acid Victoria facebook

Acid Vivtoria - Massive Ejaculation 'EP 2016

Yog-Sothoth Ritual - From the Ocean Floor 'EP 2016

A budapesti Yog-Sothoth Ritual egy egyszemélyes noise/dark-ambient/drone projekt, amelyet Kovacsics Tamás, a Her Highness basszusgitárosa hívott életre hosszas tervezgetés után. Ahogy azt projektjének neve is mutatja, zenéjét elsősorban Lovecraft témái inspirálják, mindezekhez pedig szigorúan csak analóg eszközöket használ. Első, közel negyedórás tételének From the Ocean Floor rezonáns morajlásai, süvítő misztikus hangjai az Ősi Istenek óceánok mélyén ébredő szendergésében tárja fel az emberi káoszának jelenkori kultuszát. 

Yog-Sothoth Ritual facebook

Yog-Sothoth Ritual - From the Ocean Floor 'EP 2016

Astru – Védtelen/Somnia - Kill Me Part. 1 (2015/2016)

Meglehetősen termékeny évet tudhat magáénak Astru mester. A tavalyi évét indította a Pokol, majd a Monokróm, valamint a 2006 és 2011 közötti munkáit összefoglaló Somnia (Sphaerae Incognita - Luctum – Sadist) trilógiája, majd zárta az épp szóban forgó Védtelen albuma. A 2016-os évet pedig nyitotta a 18 perces elektronikus dark-jazz, ambient, experimental Somnia - Kill Me átiratának első részével. És immáron volt szerencsém azt is megtudni - hallani -, hogy mit is tartogat még nekünk a jövőre nézve.

Astru számomra, azon kevés tiszteletreméltó hazai remete művészek közé tartozik, aki valóban az alkotás öröméért teszi azt, amit csinál. Igazából nem is tudom, hogy van-e még olyan fanatikus, számomra zenei géniusz, aki ennyire szerteágazó projektjeiben éli ki a benne lévő kreativitását, s téve azt szomorú kimondani, de mindenféle elismerés nélkül. Vagy csak egy szűk kör elismerésében. Persze, most mondhatnánk a szokásost „ha nem itt élne, mekkora elismerést kapna”. De ő itt él, és amennyire én ismerem őt neki teljesen mindegy, hogy hol is él. A lényeg az alkotás, ami egyfajta lelki felszabadító terápia is neki. Astru önkifejező sötét zenéjének legfőbb jellegzetessége továbbra is a zene. Így van ez a Védtelen album dalainál is, ahol is a legfőbb domináns szerepekben továbbra is a lecsupaszított, eltorzított kapatos doom és death metalos dallamok tündökölnek átszőve némi elszállós psy/dark rock misztikummal. A szövegek, suttogások egyfajta mellék, kiegészítő szerepet töltenek be a maguk fontos belső monológ, vagy épp társadalom kritikus mondani valójukkal. A Síralom című nyitó – intro – dal a ’90-es évek komor bánat doom hangulatába visz, amit a folyamatos éteri dallamciklusokkal átitatott Védtelen komor doom/death pusztítóan nyomasztó magányossága folytat. Az Örvény kozmikus sodródása, hidegrázóan zizegős gitárja és agresszív zaj hatásai után kissé megnyugtató a Sorvadás pillanatnyi mantra-mormoló depresszív tépelődése. A Holtköd szélvészként száguldó apokaliptikus black metálos sikálásai egy idő után észrevétlenül olvadnak bele az improvizatív jazz futamaiba. A Romlás és az azt követő Vitrium a már fentebb említett társadalmunk realista erényképeit mutatja, amihez az ismétlődő torz gitárjai és nyikorgó zajai egyfajta futurisztikus hangképzetet alkotva erősítik fel rabszolga életünk mozzanatait.

 „Nem hall,

Nem lát,

Nem beszél,

Nem tud,

Nem ért.

Nem akar,

Nem kérdez,

Nem érez,

Nem kérdez,

Nem sír.„

Ezen mozzanatokat folytatja a torzan riffelő lassú doom/death töltetű Antirend és a káoszszerű, de mégis szigorú katonás sorokban menetelő Nem akarás dinamikus lázadása. És mindezek tökéletes koronája, befejezése a Magánkívül pszichotikus kísérleti post avant-garde death katarzisa.

„A szarvakat letörik

Az erényt leköpik

Az igazság messze száll

A koronás nem lesz király”

Somnia - Kill Me Part. 1 egy dalos 18 perces zöngeménye, ami a sötét hangulattól eltérően Astru elektronikus experimental, dark-jazz, ambient oldalát mutatja meg. Az egész olyan, mint egy mély transzcendentális tudatalatti utazás, ami a kísérleti elektro-dub és egyéb ipari hangok hatásával szakít ki az álmosító hétköznapokból sodrásából. Improvizatív jazz (szafoxon), ambient és tribal zenei betétei pedig simán elmehetnének egy Szárnyas fejvadász adaptációhoz. 

ASTRU facebook

Astru - Védtelen (2015)

Somnia - Kill Me Part 1. (2016)

Giant Horizon – Giant Horizon (2016)

Közel kétévnyi kisebb szünet („balfaszkodás” – Visy Márton dobos szavait idézve) utána a napokban jelent meg a soproni Giant Horizon 3. anyaga, ami igazi sivatagi rock és koszos délies blues eszenciákkal van feltankolva. „A legújabb album 8 nótából áll, és végtelenül egyszerű módon a Giant Horizon címet kapta. Sok agyalás után azért maradtunk végül ennél a puritán megoldásnál, mert úgy érezzük, hogy a lemez munkálataival párhuzamosan a zenekar egy állandó formát kapott és végre magára talált. Rengeteg változáson, és hosszabb-rövidebb keményebb időszakokon vagyunk túl, nem beszélve a tagcserékről és a zenekaron belüli átalakulásokról. Sokakat meg fogunk lepni azok közül, akik esetleg már hallgattak minket, jó néhány szabályt felrúgtunk teli rüszttel, ahogy minket is lehet, hogy picsán fog rúgni a BPM-hatóság és a tempó-felügyelet, itt-ott pedig fülledt emberszaga lesz a cuccnak. Ha-ha. Most itt tartunk. A lemez egyik nótájára a jobb idő beálltával klip is fog készülni a tervek szerint.”

 

A 2009 elején alakult zenekar ˝kezdeti sikerei˝ után (2011 tavaszán a zenekar megnyerte a SopRock tehetségkutató fesztivált, Talentométer elődöntő, Astronaut album – egy sajnálatos módon meghiúsult szerződés a svéd Ozium Records-al a lemez kiadásáról. Koncertek, fesztiválok, 2013-as Natural Born Greed ’EP) kissé visszafogta a tempóban húzta a hazai stoner rock, és az általános jókedv rákenról szekerét. 2014 tavaszától a csapat gitárosának öccse Pócza Márton veszi át az énekes szerepét. Ennek a váltásnak köszönhetően az addig is meglévő sivatagos, enyhén rekedtes-ordító énektémák mellett a lassú sodrású mocsaras blues dallamok is meglehetősen előtérbe kerülnek, ahogy az érzékelhető a kezdő dal Shaman energikusan lüktető koszos riff málhákkal megpakolt Kyuss/Monster Magnet/Danzig kígyómarásában. Eszméletlen lendülete van ennek a dalnak. A füstös, combos témákhoz remekül illeszkednek az őket kísérő mély mocsaras dagonyák és Marci dallamokat nem sajnáló ördögies énekhangja. Most lehet, hogy túlontúl elfogult vagyok a sráccal. De én már régóta vártam egy olyan hangot, aki mindenféle erőlködés és gatyarepesztő üvöltés nélkül nyomja szívből és torokból jövő borzongató dallamait. Mint egy woodoo pap, úgy kántálja végig a Prisoner Unknown szilárd torokhangon ellebegtetett balladás témáit, akiket csak még feszesebbé tesznek a könnyű és egyben dühöt ritmusszekciójú ikergitárok játéka. Az Ignite This Rocket már a nevéből adódóan hozza a széllökés szerű perzselő desert fuzzokat, az őt követő Guilty pedig egy hatalmas southern/blues orgia. A feszes tempókra épülő Marrow enyhén groove-os témái megfelelő alapozást adnak a Goddamn acél metálos riffeinek és hard rockos iker szólóinak, amiket funky-blues-os lomhasággal követ egyetlen magyar nyelvű daluk a Hiába kaparsz. Az album utolsó, némileg töltelék dal szerepét betöltő Breakdown egy kellemesen fülbemászó - másnapos - akusztikus derengés. Azaz könnyű téma, rádióbarát slágeres hangulat.  

Giant Horizon: Lakatos Dávid - gitár, vokál, Galambos János – basszusgitár, Pócza Márton – ének, Visy Márton – dob, Pócza András - gitár, vokál

 

Nem tudom, hogy a srácok az utóbbi időben mennyi Danzig, Circus of Power, Kyuss és egyéb hasonszőrű sivatagi, illetve koszos rock zeneét hallgattak. Az biztos, hogy jól tették, hogy nem kapkodták el az elmúlt éveket. Az énekes váltás bejött és egy remek kis albumot hoztak össze, mind zeneileg, mind hangulatilag egyaránt. 

Giant Horizon facebook 

Giant Horizon - Giant Horizon (2016)