Guruzsmás – Fordítsd ki a szűrödet! (2015)

A 2014 áprilisa óta létező Guruzsmás zenéjében az eklektikus népzene elemeit ötvözik a jelenkori alter, post-psy rock és némileg a sludge metal hatásaival. A saját magukat csak a malternatív népzene/eklektikus post-folk kategóriába soroló budapesti csapat (Timúr - gitár, kaval, Doktor úr – basszusgitár, Bláziusz – dob) Fordítsd ki a szűrödet! című kilenc tételes instrumentális albumát hallgatva olyan érzéseim támadnak, mintha az egykori Gépfolklór, valamint az utódának tekinthető Barbaro, illetve a Magura és a VHK által már korábban elültetett ˝rituális˝ ethno-rock hagyományai folytatódnak.

Az album indító kaval Kapualj rövid dünnyögése után az Ugar Bartóki kettő-négyekből álló felütései hoznak egy sokrétegű hagyományos népzenei elemekből és post rock riffek esszenciájából fakadó kompozíciót. Azt követő gyorsabb lüktetésű Az eke rosszabbik oldalán és a Nyitás a Kozmosz felé egy zseniális (ethno-rock) pszichedelikus rock és balkán folk zenei elegy. Ezzel szemben hasonlóan, de mégis finomabb, elszállós hangokon lebegnek a Rohadt sarok művészi már-már inkább improvizatív témái. Egy kicsit ethno punk ’n roll-ra, vagy inkább metálosra keményít a Misirlou görögös, és a Csicsó lány csángó szapora balladája, míg a Balaton sludge lassú csárdásában szó szerint egy népies Kelet-Európai dagonyában cammogunk és verejtékcseppjeinket a záró Szemöldökfa finomságával törölgetjük.  

Végezetül pedig, ahogy a zenekar is írja bemutatkozásában:  „A guruzsmás olyan ember, aki igézést tud előállítani, vagy megigézték. A Guruzsmás pedig valami olyasmi, mintha Bartók Béla bekerülne a Simpson család egyik Csángóföldön vagy a Dunántúlon játszódó epizódjába, és minden zeneelméleti tudását elveszítve, az ösztöneire hagyatkozva zenélne tovább. Az ősi végtelenség érzés kísérleti leképeződése ez, egy olyan góbé keresztmetszetében akiben egy filozófus veszett el.”

Guruzsmás – Fordítsd ki a szűrödet! (2015)

1. Kapualj

2. Ugar

3. Az eke rosszabbik oldalán

4. Nyitás a Kozmosz felé

5. Rohadt sarok

6. Misirlou

7. Csicsó lány

8. Balaton sludge

9. Szemöldökfa

Guruzsmás web

Guruzsmás facebook

Guruzsmás - Fordítsd ki a szűrödet! (2015)

Bakos Attila – Aranyhajnal (2015)

„Emlékezz ember, örök álmodból kelj fel 

Tested szél tépi, és mardossa tenger 

Elfáradt szíved ha dobbanni sem mer 

Ébredjen benned a szó”

Bakos Attila zenei munkásságával valamikor még az 1999-ben (In Black ˝dark art for a black souls˝ magazinos időszakomban) találkoztam először. Ekkor került hozzám Woodland Choir projektjének első (Faerie) demója kazetta formájában, ami akkor még egy számítógéppel készült akusztikus gitár, furulya dallamaitól átszőtt misztikusan melankolikus - természet ihlette - ambient zenét rejtett magában. Rá egy évvel később a Taranis nevű atmoszferikus black metal projektben találkoztam a nevével, majd a későbbiekben a Descend 2001-es Disillusioned, és a 2003-as Sunflow című lemezén szerepelt énekesként. 2009-ben ő énekelte fel a Kátai Tamás nevéhez fűződő Thy Catafalque - Róka Hasa Rádió, valamint a 2011-es Rengeteg albumát. A későbbiekben még olyan előadók, zenekarok albumain vendégszerepelt, mint a norvég avantgarde metal játszó Quadrivium, a békéscsabai neo-folk Cawatana, vagy épp a szintén a Quadrivium-hoz köthető cirka egy hónapja megjelent Erlend Antonsen - Avelian akusztikus projektjén. Mind ezek mellet saját zenei projektjeit is szépen gyarapította. Woodland Choir projektjével 1999 és 2010 között (Faerie - 1999, Vision - 2000, For You - 2002, Serenity Rise - 2010) négy kiadványt jelentetett meg, míg Taranis projektjét igaz kicsit szellősebbre fogva az In Days Of Yore (2000) demója után csak bő egy évtizeddel később 2012-ben jelentette meg Kingdom című egyetlen albumával. Most azonban saját neve alatt hozta napvilágra Aranyhajnal című nyolc dalos - szóló – albumát, melynek zseniális, már önmagában is szemet gyönyörködtető élményekkel szolgáló borítóját (csak úgy, mint legtöbb projektének) Havancsák Gyula készítette.

Az Aranyhajnal dalai egytől egyik egyfajta szorosan összekapcsolható belső transzcendentális rezegést, spirituális atmoszférát sugároznak. Hallgatásuk közben úgy érezzük, hogy a dalok szinte beszélnének hozzák, és belsőnkben olyan több ezeréves ősi üzeneteket, belénk kódolt genetikai ingerületeteket, életérzést szólaltatnak meg, amelyeket urbanizált modern korunk kényelme a boldog tudatlanság mámorába rejtett. Ilyen az én tudatot ébresztő etikai üzenetet hordoz a filmzenei ihletésű Opeth-re hajazó prog-rockos Ősi szó szívből sarjadó lágy dallamai és az őt követő Életerő epikus Bathory-s zeneisége, amikhez kiemelkedő élményként adnak Attila tiszta eszenciájú fohász, vagy inkább imaszerű énektémái és légies áriái, amik igazán (az Életerő folytatásának is tekinthető) Lángolj - szintén a Bathory szellemiségét hordozó - hidegrázást és libabőröző hatást eredményező, bizsergető belsőéleterőt ébresztő férfi kórusaiban csúcsosodnak ki. 

„Izzó múltad nem szolgálhat
Lángok marják porrá várad
Napfény szőtte új gúnyádat
Lángolj, égjen minden vágyad

A Föld színén, a szív mélyén

Emberként lángolj még”

Az Ármány, ahogy azt a címe is mutatja egy sötét, zord tradicionális doom gyökerekkel megtámogatott black riffek átitatott mély gonosz, de annál zseniálisabb (amit eddig magyar énekesek közül csak Vörös Andristól hallottam) torokénekkel nyit. Ezt a témát folytatólagosan átöleli egy atmoszferikus akusztikus lebegés, ami kitart egészen a dal avantgarde metálos befejezésig. Az album gerincét adó bő tizenkét perces játékidejű Áldás szép szellős dallamiból kibontakozó, az égiektől a földére, s népére áldást kérő ősi sámánikus regélős torokénekkel előadott kántálása ismerős lehet a VHK haszonszőrű zenei rituáléjából. A dal befejező részében gyönyörűséges vonósok kíséretében, valamint akusztikus gitárral, fuvolával, zongorával megtámogatott progresszív rockkal karöltött folk zenei hatásokban egybeforrt himnikus könyörgéseiben elevenedik meg magyarságunk ősi szellemvilága, misztériuma. Hasonló finom hangulatú prog-rockos népzenei megoldásokat kínál a Sziklák szívén varázslatos balladája, valamint a Lépj át és az albumzáró Az éj rejtekén szívszorító akusztikus madrigálja. 

„Hallod e a csendben az imát
Völgybe siet a zöld hegyeken, hűs patakon át
Lelkünk zenél szemei kék erdején
Lelkünkben él, hazakísér”

Az Aranyhajnal melódiái úgy csordogálnak füleinkbe, mint egy gyönyörűséges kristálytiszta vizű erdei patak. Amelynek ha vizéből kortyolunk őseink útmutatásai valóságként elevenednek meg hétköznapi életünk lassan már kifordított világában. A zene és szöveg egységes kontrasztot alkotva adnak egy fajta terápiás meditatív áramlást, amikhez Attila csodálatos tisztaságú tenorja, és a már fentebb említett torokéneke csak plusz élményeket adnak. Ha az elmúlt évek hazai rock és metal zeneinek termései közül a borító és mögötte rejtőző zenei mondanivalót, esztétikai és eszmei szépséget kellene valamiféle módon díjazni, az Aranyhajnal a dobogó legfelső fokán állna.

Bakos Attila - Aranyhajnal (2015)

1. Ősi szó

2. Életerő

3. Lángolj

4. Ármány

5. Áldás

6. Sziklák szívén

7. Lépj át

8. Az éj rejtekén

Bakos Attila web

Bakos Attila facebook

Bakos Attila - Aranyhajnal (2015)

Eclipse of the Sun – Daimonion "Íme, az ember: Az istenteremtő istenség"

Hosszú várakozás és még több évnyi kitartó munka előzte meg a székesfehérvári atmoszférikus power death doom metált játszó Eclipse of the Sun első albumát. A most megjelenő 10 dalos Daimonion című nagylemezük alapkoncepciója Dan Ibiru démoni belsőutazását meséli el, olyan örökérvényű mondanivalókat, amelyek jelen világunkban is helytállóak. Az emberség, a hit, az olyan emberi és egyben lelki kérdések, mint mi a jó és mi a rossz, hogy mi is dönti el mindezeket, hogy miben, vagy inkább kiben is kell keresnünk ezeket? Mindezekről Szölősi Dániel a zenekar szövegírója, énekes-gitárosa saját szavaival beszél.

„Miután igyekeztünk a bennünk rejlő eklektikus zenei világ minden apró részletét megmutatni, végül egy olyan sokoldalú anyag született, amelyen bármilyen metal rajongó megtalálhatja majd a neki tetszőt: a gonoszan hömpölygő death metaltól kezdve a szélsebes power metalon át egészen a funeral doomig. A Daimonion dalai alapvetően három irányból közelíthetők meg. Amikor évekkel ezelőtt eldöntöttük, hogy elkészítjük a legelső albumunkat, kitaláltuk, hogy a dalainkkal és szövegeinkkel olyan történetet szeretnénk elmondani, amelyek örökérvényű mondanivalókat hordoznak magukban erkölcsről, vallásról, pszichológiáról, történelemről, szociológiáról, filozófiáról stb. Mindenképpen azt szerettük volna, hogy egy olyan súlyos zenei stílushoz, mint amilyen a miénk, olyan szöveg is társuljon, mely gondolati mélységében is tükrözi azt a drámaiságot, amit a zene. Így született meg Dan Ibiru története. Azé a főhősé, aki - bár szüleit pont azok az emberek ölték meg, akiket segítettek - felnőttként pontosan azt teszi, amit befolyásos és gazdag szülei. Embereken segít, jótékonykodik, segítő kezet nyújt bárhol a világon, ahol szükség van rá. Az album ott veszi fel főhősünk életének és történések fonalát, amikor is először merül fel benne az a gondolat, hogy vajon tényleg érdemesnek tartja-e az embereket az önzetlen segítségre, s hogy egyáltalán akarja-e ő ezt csinálni. Felmerül benne annak gyanúja, hogy mindezt csak azért teszi, mert a szülei akaratát követi, az ő életüket és döntéseiket éli tovább. A kétséget fokozza - vagy éppen abból jön -, hogy egy nap azt érzi, egy hang a fejében arra buzdítja, hirdessen harcot az egyetemes emberi erkölccsel szemben, s értesse meg az emberiséggel, hogy valójában nincs se jó, se rossz, még az istenek sem azok, hiszen ők is csak pusztítani tudnak. Alapítson egy erkölcs nélküli vallást, ezzel taszítva végül káoszba a civilizációt, s így hozva létre egy fejlettebb, tisztább világot. A főhős pontosan tudja, hogy van olyan ismert és elismert, hogy ezt meg tudja csinálni, s megindul benne egy komoly, belső, erkölcsi dilemma arról, hogy mit tegyen. Közben persze az is kétséges, hogy csak megőrült, vagy tényleg az istenek prófétája lett.”

Ecce homo: Az album nyitótétele - drámai és monumentális, akárcsak az egész album. Zongora, ének, és végül maga a doom metal, maga a súly. Íme, az ember: istenteremtő istenség, sors, ami sosem teljesül be.

Between the ruins: Főhősünkben először fogalmazódnak meg a már fentebb említett gondolatok. Épp egy bennszülöttek által lakott területen segédkezik és miközben az életet kutatja a romok közt, ahol csak újabb kérdéseket talál, az ég elsötétül és egy pár perces napfogyatkozásnak lesz szemtanúja. Körülötte az emberek megrémülnek, imádkoznak, a gyerekek rettegnek és sírnak. S végül, amikor véget ér a sötétség, Ibirut furcsa érzések kerítik hatalmába és miközben papok veszik körbe, és igéket mormolnak rá, érzi, hogy most valami végzetes út kezdődik el.

Ahogy fentebb fogalmaztam, az album dalai nem csak a történet, de még másik két irányból is megközelíthetők. Egy a történettől független morális oldalról, s egy valójában teljesen személyes aspektusból. Ez a szempont, vagy inkább morális törekvés a szövegek megírása alatt végig megvolt. Szerettem volna, ha a dalok a történettől elvonatkoztatva is hordoznának magukban olyan örökérvényű mondanivalókat, amik szorosan az életünk részei. Ilyen szempontból a Between the ruins arról szól, hogy minden embernek mikor felnő, rá kell eszmélnie arra, hogy bizony minden olyan megoldás, ami a tudatalattijában, és ezáltal a tudatában az egész életre vonatkozóan, s meghatározóan felhalmozódott, a szülei és a gyermekkori éveinek az eredménye. El kell döntenie, hogy mit kezd ezzel. Éli azt a sorsot, amit a benne rejlő lehetőségek neki szántak, vagy megpróbál szembeszállni a saját sémáival. Mert ha sikerül úgy alakítania az életét, hogy a benne lévő sémák tényleges megoldásként szolgáljanak minden szituációra, akkor szerencséje van. Csak hogy ennek általában vajmi kevés esélye van, hiszen azok a megoldások a szüleié és a korai éveié voltak nem a jelené. Tehát ez a dal – ahogy egyébiránt az egész album is – azt a pillanatot próbálja megörökíteni, amikor az emberből végérvényesen az lesz, ami: önálló, magányos entitás.

Blinding darkness: Ez a dal nem ismeretlen senkinek, anno már a Symbols ’EP-re is azért tettük fel, hogy mind zeneileg, mind szövegileg megadjuk az irányt az eljövendő első albumnak. Időközben meg született a dalnak még egy verziója, amit a Cathedrals of Doom válogatás idején kicsit átgyúrtuk. A végleges verzió valahol az előző kettőnek a keveréke lett. A hangzását az album többi dalához igazítottuk, illetve az énektémákba is belenyúltam, próbáltam kicsit durvábbra, death metalosabbra venni a dolgot. Az albumon ez az egyetlen dal, aminek a szövegét nem én írtam, hanem Zoli (Fekete Zoltán - gitáros). Még évekkel ezelőtt mondtam el neki, hogy miről is fog szólni az album és ő ez alapján vetette papírra ezt a kiváló dalszöveget. Ennek megfelelően erről a dalról mondható el leginkább az, hogy főleg a sztorival együtt van értelme, s hogy egyben a legkevésbé személyes. S hogy a történet miről szól: Dan Ibiru, miután átéli a napfogyatkozást, megtudja, hogy bizonyos mitológiákban ez a jelenség annak a jele, hogy egy istenség leszáll a Földre, hogy egy emberi testben szemügyre vegye a világ történéseit, állapotát, s hogy eldöntse, milyen irányba tereli a történelmet. Ezt általában olyan emberen keresztül teszi meg, akinek eleve nagy befolyása van a világra. Ibiru erre a célra tökéletesen alkalmas.

Requiem for the living (Song Of Dan Ibiru): Ez a dal valószínűleg akkor is megszületett volna, ha nincs ez az album és az ő története. Minden bizonnyal ez a legszemélyesebb szöveg és zene, amit valaha írtam. Egyrészről nagyon régóta szerettem volna már egy ilyen jellegű és felépítésű, hangszerelésében is súlyos doom számot írni. Az intro, a verze, a refrén és a dal utolsó részének komplett felépítése már évek óta a fejemben motoszkált. Őszintén mondom, hogy szerintem ilyen súlyos doom nóta nem nagyon született még a magyar metal zenében. Nem azt mondom, hogy ez a dal a maga nemében egyedülálló, de azt biztosra merem állítani, hogy itthon ilyet még nem sokan írtak, s ennek megfelelően én nagyon is büszke vagyok rá.

A szövegét tekintve az első felében pontosan azt próbáltam megfogalmazni, amit én az emberi gondolkodásról, az emberi lélekről, az emberi életről gondolok. Azt a fajta állandó morális válságot, ami jellemez minket. Értelmet, magyarázatot keresünk a dolgokra, de ha megtaláljuk, azokat már nem fogadjuk el. Olyan istenekben hiszünk, akiket csak gyűlölni tudunk, és olyan elvárásaink vannak a világgal szemben, amiért mi magunk nem teszünk semmit. Homályos képek és elképzelések uralják az érzelmeink s vele együtt a gondolkodásunk, és hibás filozófiai logikák mentén magyarázzuk azt a jelent és jövőt, amit nem akarunk elfogadni. A dal végén Ibiru felteszi a kérdést: - Mit tehetünk akkor, ha megölik azt, aki szeretünk? Van-e olyan egyáltalán ebben a világban, hogy bűn? Hiszen mindent meg lehet magyarázni. Nincs már abszolút morál, csak erkölcsi vélemények. Vajon hogyan lehet létezni hosszú távon  ilyen bizonytalanságban?

Hollow: Az album első felének zárótétele, egy kis zenei közjáték. Mindenképpen szerettem volna, hogy legyen egy olyan rész az albumon, ami egyszerre képes felidézni a gyerekkori ártatlanságot s annak múltbeliségét. Szerettem volna emellett, ha lenne egy olyan visszatérő zenei motívum a dalokban, ami többször is jelzi azt a hallgató felé, hogy Dan Ibiruban még mindig ott élnek ezek a dolgok, s természetesen az értelem utolsó szikrái is megvannak még benne. A Hollow dallamai már akkor megszülettek, amikor a címadó Daimonion dalt megírtam. Ezért is köszönnek vissza ezek a dallamok a Daimonion dallamaiban, mint Dan Ibiru gyermeki oldalának dallamai. Sokat gondolkodtam azon, hogy bár a zene adott, mégis milyen szöveggel tudnám még fokozni a hangulatot. Végül sajnos maga az élet adott választ a kérdésre. Pár nappal azután, miután elvesztettem az édesanyámat, ott álltam a tükör előtt, és csak magamat bámultam. Néztem az arcom, a kezeim, az ereket a bőröm alatt, és hangosan töprengem: - ennyi maradt belőle. Én. Végül ezekből a szavakból építettem fel azt a pár soros kis vallomást, ami a Hollow-ba bekerült.

Memory Breed (The dark ride): Az eddigi legdurvább Eclipse of the Sun szerzemény, amit valaha is írtunk. Szerettem volna egy igazán durva tételt az album közepére, hogy ezzel is jelezzem, itt kezdődik el valójában Ibiru mélyrepülése. Ahogy az alcím (The dark ride) is mutatja, itt kezdődik el valójában főhősünk végzetes utazása. Miután átéli a napfogyatkozást, és egyre erősebbé válik benne a késztetés, hogy új életet kezdjen, a Blinding darkness mítoszát megismerve más szemmel kezd el a világra tekinteni. Rájön arra, amit valójában eddig is tudott: - Az emberi faj nagy erénye a gondolkodás, egy eleve elhibázott lehetőség. Az emberek, bár képesek arra, hogy folyamatosan új utakat találjanak és fejlődjenek, valójában mindig a lehető legegyszerűbb verziót választják az önáltatást, az önámítást. Életük első pár évében megszereznek szinte minden olyan tudást, ami alapján aztán az egész életüket megpróbálják leélni. Persze ez nem sikerülhet jól, viszont ahelyett, hogy felismernék a logikai hibáikat, megmagyarázzák maguknak, hogy nem ők a hibásak, hogy mások mind buták, hogy a legfontosabb a tradíció, hogy bezzeg régen minden jobb volt. A fiatalabbakat, a máshogy gondolkodókat látva frusztráltak lesznek és agresszívek. És végül valaki (általában nagyon sok másik ember) nagyon rosszul jár. A dalszövegben van egy részlet Madách híres művéből, Az ember tragédiájából természetesen okkal. Annak a műnek is, akárcsak a Daimonion dalainak, az egyik legfontosabb kérdése, hogy ha a lehetőségeink eleve adottak, ha tényleg véglegesen kiszámíthatóak és ezáltal manipulálhatóak vagyunk, akkor van-e bárhová is előre jutni. Madách válasza szerint az egyetlen, amit tehetünk, hogy bízunk és küzdünk, de azt sohasem felejthetjük el, hogy bármit teszünk, végül úgyis elpusztítjuk önmagunkat.

Daimonion: Az album címadó dala minden szempontból kiemelkedő helyet foglal el a dalok között és valószínűleg ez a legkomplexebb alkotás mindközül. Egyrészről zeneileg sem szokványos. Már a kezdő verze riff sem a megszokott Eclipse of the Sun zenei világa. Amolyan horror death/doom. Erre a témára és hangulatra jön rá a gyakorlatilag végig death metalos hörgés, ami egészen az első refrénig eltart, ilyen megoldást még sohasem alkalmaztam. Közben előkerül a zongora, az orgona meg az akusztikus gitár is és nem utolsó sorban felcsendülnek ismét Dan Ibiru gyermeki oldalának dallamai, ahol nem más, mint az anyja egykori mondatai járnak a fejében. Végül a dal hosszú hömpölygés után eljut a monumentális doom refrénig, ami aztán egy nagyzenekari hangzással megtámogatott gitárkiállásba csap át, amilyet nem csak zeneileg nem csináltunk még soha, de bizony felvétel szempontjából sem volt egyszerű elkészíteni. Szó mi szó, igazi kihívás volt ezt az egész dalt létrehozni.

És hogy miről szól a dal: A sztori szempontjából először itt jelenik meg Dan Ibiru fejében az az istenség, akiről a Blinding darkness témájában már szó volt. Főhősünk megtudja, hogy egész életében valójában arra várt, hogy egy nap rájöjjön valami nagyobb tervnek a részese, hogy most jött el az az idő, mikor - mint annyian mások is a múltban - egy másik irányba billentse el a történelem kerekét. Már látta, milyen a világ körülötte, hogy az emberek gyengék, gyarlók, s hogy a gondolkodásuk révén nem tudnak önerőből előrelépni, tehát kell nekik az olyan ember, mint ő, aki ezt objektíven látja. És akinek kellő hatalma van ahhoz, hogy mindenen változtasson. Ibirura rátör a kétség: - vajon tényleg higgyen a hangnak a fejében? Vajon nem csak megőrült? Rá kell döbbennie arra, hogy ebben a helyzetben nincs kihez forduljon. Egyedül maradt, mindenféle erkölcsi támasz nélkül, és döntenie kell, hogy felvállalja állítólagos sorsát, változtasson a világon, akár áldozatok árán is, vagy futamodjon meg? Ahogy fentebb írtam, itt szólal meg először a Blinding darkness-beli istenség, ami elvileg megszállta a mítosz szerint Ibirut. Valójában pontosabban itt szólal meg először a fejében az a hang, akivel aztán végig párbeszédet folytat. Ő rá utal a Daimonion kifejezés, aminek története jól tükrözi az egész album egyik legfontosabb témáját. Az ókori görög szót ugyanis alapvetően a lelkiismeretre alkalmazták, s később ebből lett a keresztény démon szó. Jól látható tehát a kétféle, ma is létező világnézet. Az egyik szerint az ember autonóm lény, aki el tudja dönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. A másik nézet szerint viszont ha nem egy felsőbbrendű lény (vagy felsőbb hatalom) utasításait követjük, hanem magunkra hallgatunk, az biztos rosszra vezet, mert csak az "istenek" lehetnek elég bölcsek ahhoz, hogy erkölcsi törvényeket alkothassanak. Visszatérve tehát Ibirura az, hogy a fejében lévő hang valóban egy istené, vagy, hogy csak az emberi elméje kezd megbomlani, nem derül ki a dalszövegekből, nem véletlenül. Ez a történet így tehát eleve felvet egy sor másik kérdést. Bízhatunk-e igazán önmagunkban? Bízhatunk-e bármilyen vallásban, istenben, világnézetben, abszolút morálban? Mi van akkor, ha az, amit egy eleve jónak mondott lény állít, szembemegy az erkölcsi nézeteinkkel? Mi van, ha valójában mi nem értünk egyet azokkal a törvényekkel, amik alapján az egész életünket éljük? Van-e elég hatalmunk, erőnk, hogy önálló törvényeket alkossunk? Vagy egyáltalán kinek van elég hatalma arra, hogy erkölcsi irányelveket hozzon létre? Tehát ez a dal egy szempontból magának az emberi, erkölcsi autonómiának a kérdéseit feszegeti. Másrészről viszont - legalábbis számomra - azt a pillanatot is magába foglalja, amikor az ember életében beköszönt az a pillanat, mikor már nem gyerek többé, hanem felelősségteljes felnőtt. Amikor már nem hisz a mesékben, s amikor már nem állíthatja biztosan semmiről, hogy jó vagy rossz, hiszen csak a gyermeki világkép lát(hat)ja a világot feketén vagy fehéren. S amikor már nem ad neki útmutatást senki: se szülők, se istenek. Azt a pillanatot, mikor először néz szembe igazán autonóm emberi mivoltával. Amikor végérvényesen felnő.

The purge: Mi lenne akkor, ha egyszer valaki a Nietzsche-i "erkölcsi" gondolatokra alapítana egy vallást? Röviden és tömören ezt boncolgatja a The purge. Dan Ibiru megtudja a fejében lévő hangtól, hogy rajta keresztül az istenek megtekintették a világot, és úgy döntöttek, hogy az egyetlen út a változáshoz a pusztulás és az újjáépítés. Ehhez azt várják el Ibirutól, hogy alapítson egy vallást arra a hitre, hogy valójában az istenek, akiket az emberek annyira imádnak, pont fordítva működnek, mint mi. Számukra minden jó, ami számunkra rossz. Ezért szenvednek olyan sokat az emberek, ezért vannak a természeti csapások, az éhínség, a betegségek, és persze a személyes tragédiák, hiszen az istenek számára a rossz a jó. Pontosabban számukra nincs olyan, hogy jó vagy rossz, mert hiszen az erkölcsöt valójában mi emberek hoztuk létre a saját társadalmunk fennmaradásának érdekében, s így annak semmi nyoma nincs se a természetben, sem az istenek szívében. Ahhoz, hogy a világ meg tudjon újulni, le kell, hogy rombolja önmagát. Márpedig Ibiru fejében a hang azt mondja, hogy hősünknek azért adatott meg akkora hatalom már kezdetektől fogva, hogy az emberek majd egy nap ezt az erkölcsi világlátást elhiggyék neki, elfogadják tőle. Sőt, ha majd azt mondja nekik, hogy ezt maguktól az istenektől hallotta, az még bizonyítékként is fog számukra szolgálni. Nem kell, hogy mindenki egyből elfogadja ezt, természetesen elég, ha csak elindul a folyamat. Hiszen már ez egyszer úgyis megtörtént ez a történelemben. A Nietzsche-i übermensch valójában ugyanezen a gondolaton alapult, és tudjuk, hova vezetett. Most "csak" annyi a különbség, hogy ezúttal még az istenek is áldásukat adják ránk ebben a gondolatban.

Sprachlos und kalt: Az album utolsó előtti dalának eleinte valami atombrutál, gigahosszú dalt szerettem volna. Kész is lett egy változat, de végül úgy éreztem, hogy az zeneileg már túl távol áll a többi daltól, így kellett valami új koncepció. Ezért a Sprachlos und kalt inkább egy egyszerű, fogós dallamokkal teli tipikus koncertnóta lett, ami már elégszer bizonyított mind a koncerteken, mind a neten ahhoz, hogy tudjuk, a koncepció bevált.

A dalszöveg egy Hölderlin-vers parafrázisával indít, amit nem is magyaráznék most el, akiket érdekel, azok úgyis megtalálják mind a verset, mind az értelmét bárhol a neten. Ez a történet csúcspontja, itt összegeződik és csúcsosodik ki az a kétséges állapot, amibe Ibiru belezuhant. Ha úgy tetszik, minden ember kétsége ez: - Tényleg én vagyok az, aki felelős a világért? Én vagyok felelős a jövőért? Ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi a jó és mi a rossz? Azt gondolom, hogy ez a dal kimondottan aktuális ma. Hiába ülünk otthon a kis biztonságos kuckónkban, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a világ nem nélkülünk változik, hiszen mi is a részesei vagyunk. Persze mindig lehet ujjal mutogatni másokra, ellenségképeket kreálni magunknak és mindenki másnak, le lehet mondani megfáradtan a változtatás lehetőségéről, de a tett joga és, vagy kötelessége akkor is a miénk.

Tryptichon: Az album zárótétele, amely három részből áll: Now, Never, Ever. Az elsőben ˝Now˝ Ibiru eléri azt a pontot, mikor megérti, bárhogy is dönt, az csak rossz lehet. Egyedül maradt végleg és most döntenie kell. Csak remélni tudja, hogy a világ és szerettei végül megbocsájtanak majd neki. A másodikban ˝Never˝ végül beismeri önmagának, hogy nem menekülhet a döntési kényszer elől. Vagy hagyja, hogy az őrület vagy az istenség (ki hogyan értelmezi) vegye át felette az uralmat - de persze értelmezheti, értelmezhetjük úgy is ezt a döntést, hogy józan ésszel beismeri, a világot tényleg le kell rombolni ahhoz, hogy megtisztulva újraépülhessen. A másik verzió pedig természetesen az, hogy még az előtt véget vet saját életének, mielőtt a borzalom megtörténne. Persze mindeközben a fejében képek, hangok, érvek cikáznak, és ő végül eljut addig a pontig, mikor már kijelenti: döntött. Hogy mit? Azt már nem tudjuk meg. Ezt mindenki döntse el maga a dalszöveg és saját erkölcsi ítéletrendszere alapján. A dal és egyben albumzáró rész ˝Ever˝ nem más, mint az intro-nak egy módosított változata. Azért döntöttem emellett a megoldás mellett, mert egyrészről zeneileg is egységesebb így a kép, másrészről pedig a szöveg megmutatja azt ezáltal, hogy ez a fajta lelki folyamat, amiről a Daimonion szól, egy állandóan visszatérő, örök harc az emberben, az emberi történelemben. Az emberi lélekben.

 „Végül az egész album kapcsán meg kell említenem a dalok személyes jellegét. Amikor évekkel ezelőtt magát a történetet kitaláltam, még fogalmam sem volt két dologról. Az egyik, hogy időközben etika tanár lesz belőlem, pont olyan, aki azokkal a kérdésekkel fog foglalkozni, amikről már eleve írni akart, amikkel már egy ideje foglalkozott. Ebből a szempontból kimondott szerencsém volt azzal, hogy a dalok megírása elhúzódott, hiszen később, már érettebb és tanultabb fejjel és hozzáállással precízebben tudtam hozzáállni a témához. Kiszedtem a történetből mindent, amivel nem voltam már elégedett, és ezáltal, sokkal árnyaltabban láttam Dan Ibiru történetét. A másik dolog, amit eleinte nem tudtam, hogy idővel nem csak névrokonságot fogok mutatni Dannel, de sajnos az életünkben beállt változások is hasonlóak lesznek. A dalok megírása közben vesztettem el én is az édesanyámat, és értettem meg nagyon sok olyan dolgot önmagammal, a szeretteimmel és a világgal kapcsolatban, amik aztán egytől egyig visszaköszöntek és visszaköszönnek a dalokban. Ilyen szempontból bár a szerencse szó talán nem lenne túl találó - ahogy az előbb az volt -, mindesetre az tény, hogy a dalok megírása így egyfajta terápiaként is szolgált a számomra.”

Az album ingyen letölthető bárki számára mp3-ban a zenekar honlapjáról. Ha pedig valaki kézhez szeretné az album limitált kiadású CD változatát Laki 'durcka' Emese csodálatos borítójával, akkor írjon egy levelét az ecofthesun@gmail.com e-mailcímre.

Eclipse of the Sun web

Eclipse of the Sun facebook

Eclipse of the Sun - Daimonion (2015)

Symphony – Illusion ’EP 2002

A Symphony nevű zenekar 1989-ben alakult (Maróti László – ének, Irtl Melinda – hegedő, ének, Földi Tamás – szólógitár, Mátyus István – ritmusgitár, Schnitta Gábor – ritmusgitár, Földi Péter – basszusgitár, Csallóközi József – dobok, Füredi Attila – sempler, effektek) Budapesten, akkor még Necrotomy néven csak a későbbiekben 1994-ben változtattak Symphony- ra. A névcsere fő oka a zenei irány módosulása volt. Míg a Necrotomy inkább death metalt játszott, addig a Symphony a hegedűvel támogatott death / doom vonalon kezdett mozgolódni.

Ebből a kezdeti időszakból származik a2002-ben megjelent Illusion című kislemezük Under The Skin nyitótétel is, amin letagadhatatlanul érződik a korai My Dying Bride albumainak (As the Flower Winters, Turn Loose the Swans) úttörő hatása. Vagyis a stílus hagyományainak megfelelő hörgős ének, szomorkás hegedű dallamok vastag gyászos gitár riffek és szólók. Az ’EP címadó és egyben második dala az Illusion egy atmoszférikusabb - ambient folk - szomorkás hegedűs témából bontakozik ki, amit szeretettel ölelnek körbe az őszbe hajló temetői gitárok. Ugyan ez mondható el az Illusion folytatásának tekinthető War nyomorúságos, öngyilkos hangulatáról is. A két dal olyan szorosan összetartozik, hogy szinte észre sem vehető a közöttük lévő zenei átmenet, amit okosan egy mennydörgéssel oldottak meg. Egyébként a két dalt még 1997-ben a HSB stúdióban rögzítették és remekül tükrözi a zenekar időközbeni fejlődését. A zenében több a kifinomult és egyben kiforrottabb hegedűstéma, atmoszférikusan nyugisabb akusztikus elem, és a gitárok dörgően metálos villámcsapásai. A záró tétel Ice Cold a címéhez híven egy jég hideg egy merengősebb lassan folyó szimfonikus résszel indít, amiben a hegedű mellet már a női ének is helyt kapott. Ezekhez jönnek még a váltakozó témájú reszelős death/doom hatások, hörgős ének és egyéb kiegészítő ipari (csiszitolós, súrlódó, recsegős) zajok, amik valamilyen formában minden dalukban jelen vannak.

A Symphony lassan hömpölygő gyászos hangulatú ambient dark death/doom zenéje tökéletes hallgatni valót kínál minden a My Dying Bride zenéjén nevelkedett elesett léleknek. És még egy jó tanács. Ez ’EP-hez az önsajnálat mellé remekül párosítható pár pohár vörös víz is. Egyébként a zenekar a mai napig aktív, bár igaz nem a koncert dömpingeket adó bandák közzé tartoznak, de az igén júliusban ünnepelték 20 éves szülinapjukat a Cantara, és a korai Necrotomy tagok társaságában. És remélhetőleg hamarosan egy újabb albummal is jelentkeznek.

 

Symphony facebook

Symphony - Illusion 'EP 2002 

Ygfan – Köd ’EP 2015

Korábban már beszámoltam a budapesti Ygfan ˝Köd˝ EP-jének két dalos promo előzeteséről, amit a srácok a múlt hónap folyamán teljes valóságában közre is adtak, sőt mi több még kazettán is megjelentették a Fekete Terror Productions gondozásában. A 4 dalos (egyszerűen csak I-IV.) közel félórás játékidővel pörgő Köd EP „maradék” dalaira azt mondanám, hogy a két előzetes dalhoz képest is tudtak számomra meglepetést okozni.

Már az első daluk komplex változó lüktetése egy beteljesedett audiovizuális élmény orgia. A közel 10 perces I.-es tételük akusztikus és rideg üveghangon susogó black metalos futamait egy folyamatosan jelenlévő sötét avant-garde zenei hatás - betét - emeli éterei magaslatokba, amikhez remekül párosulnak Bálint Zsolt tiszta éneke és nyers, old-school varjú károgási. A II. daluk több témahajlításból álló dinamikus post/éj fekete metal és némileg népies hangzású dallamvilágnak epikus felépítése egyik örök kedvenc albumom (Bathory – Twilight of the Gods) hangulatát idézi fel bennem. Csak úgy, mint a valamivel több mint 11 perces III. finom rezgésű nordikus balladás szála, ami a Ködföld terméketlen ridegségét „himnikus” magasságokban énekli meg.

„Ködföld 

Temetetlen 

Titkok 

Erdeje… 

…Az élet 

Nyomait lepi 

’s halált 

Kovácsolva zengi 

E végtelenbe 

Fúló 

Tejfehér 

Takaró „

A IV.-es címmel ellátott zárótételük egy kellemes vibráló hallucinogén akusztikus varázslattal indít s ez által, ez a delejes dallam bölcsőt ágyaz az egész dal alá. Ezekből bontakozik ki egy modern post/prog rockos lebegés, amit Bálint Zsolt üszök fekete hörgései roppantanak össze.  

Kétségtelen az Ygfan ˝Köd˝ EP-je az év legjobb bemutatkozó agyaga. Méltán emelhetjük a magyar avant-garde black/doom metal olyan gyöngyszemei mellé, mint a Thy Catafalque legutóbbi, vagy épp a Perihelion első nagylemeze. 

Ygfan facebook

Ygfan - Köd 'EP 2015

Chief Rebel Angel - one last half-assed try to please so just take it as the body of christ ’EP 2015

Három évvel a ˝zajosra˝ sikeredett The Black Horn albumuk után egy új - a szó szoros értelmében is mininek mondható - kislemezzel jelentkezett a Chief Rebel Angel. A 2004 elején szabadidős baráti társaságként létrejött (Felföldi Péter - basszusgitár, ének, Kiss Barnabás - gitár, vokál, Pándi Balázs – dob) death ’n roll csapat 4 perc 19 másodperc hosszúságú 3 dalos one last half​-​assed try to please so just take it as the body of christ című alkotása hamar az arcunkba darálja kellemes lendületű melódiáit.

 

Ezen nincs is semmi csodálkozni való, hisz a fentebb említett második albumuk 10 dalát anno hasonlóképp darálták le nekünk azzal a kis különbséggel, hogy azok a dalok sokkal koszosabbak és mocskosabbak volt a mostani (én csak Krisztus szar kedvében nevezem) három dalnál ˝Brazilian Rabbit Pie, Damagnatized, 1-5-7-4˝.  Jelen van itt is a lendület core, a seggrázós motorfejes nyugdíjas punk ’n roll lázadása, amiket most kissé finomabb, slágeresebb csomagolásba szeretnének átadni nekünk. Valahogy úgy, mint egy ünnepélyes gyengéd laza bokás pofán rúgást. Hoppá, közben háromszor le is forgott a kislemez. Mindent összefoglalva: Mint egy falatnyi szar testnek és léleknek... maga a párpercnyi felüdülés. 

Chief Rebel Angel facebook 

Chief Rebel Angel - one last half-assed try to please so just take it as the body of christ ’EP 2015 

Active Destruction – „Odabaszunk kegyetlenül azzal a potenciállal, ami bennünk van!”

Horváth Istvánnal, vagyis Pistával történő előzetes beszélgetéseim során már előre leszögeztük, hogy ez az interjú nem a Mandibularról, és főként nem a mik is történtekről fog szólni. Valamint arról sem, hogy az Active Destruction nem egy utódzenekarként jött létre, hanem inkább arról, hogy ebben az új felállásban mik is az aktualitások és jövőbeni terveik. Íme, hát az Active Destruction!

Szia, Pista! Örülök, hogy újra beszélhetünk. kezdjük is talán a szokásos sablonkérdéssel. Kérlek, mutasd be az Active Destructiont.

Szia! Örülök, hogy ismételten itt lehetünk! Az Active Destruction bemutatását a múltból már ismert tagokkal kezdeném. Mégpedig a zenekar "ikerklón" gitárosaival, akik nem mások, mint Pongor Gábor és Zámbó Norbert. Ők azok, akik a kíméletlen riff-tengereket görgetik, hullámoztatják, szólamoztatják. Velem együtt a Mandibularból jöttünk el és az Active Destruction alapjait képezzük. A basszusgitárnál egy dobos szerepel, mégpedig Harsányi Péter "Hari", aki amúgy a Powertrip dobosa. A doboknál pedig a hamarosan 18.-ik életévét betöltő zseni, Tajti Vince dobol döbbenetesen!

Vagyis a csapat magja már meg volt, akik kitartottak melletted és jöttek veled ebbe az új formációba. Azonban a csapat többi tagjáról mit tudhatunk? Ők, hogyan kerültek a képbe?

Így van! Vince érkezése tulajdonképpen a legkézenfekvőbb dolog volt, hiszen Norbival együtt zenélnek a Slipchaos zenekarban. Igazán csak annyin múlt, hogy neki lenne-e kedve velünk zenélni. A válasza igen volt, azóta pedig szinte minden egyes próbán olyanokat mutat, amelyeken még én vén fejemmel is leakadok. Harival hónapok óta együtt dolgozunk, így ő volt tulajdonképpen mellettem az alakulás időszakában a legközelebb a tűzhöz. Amikor jelezte, hogy megpróbálná, majd jöttek az eredmények, akkor ez sem lett kérdés számunkra.

Tudom, megbeszéltük, hogy nem beszélünk róla, de érintőlegesen mégis… Zeneileg mennyire lesz más ez a formáció, mint a Mandibular? Mi a zenei vonal, mire is számíthatunk az Active Destruction zenéjében?

A zenei vonal olyan szinten hasonló, hogy maximálisan a múltból táplálkozik. A Mandibularban a riffek 90%-a Norbi kútfőjéből pattantak ki, így miután a többiek ezekre illetve a folytatásra sem tartottak igényt, így baromság lett volna eldobni a dalokat. Így a történteket és a múltat is tiszteletben tartva, kiegészülve új kvalitásokkal, formáztuk át a dalokat jelenlegi állapotukba. Több a hangsúly a 2 gitár közös játékán a szólamokban, mint ahogy a basszusban is felfedezhetőek dallamosságok. És nem beszélve a dobról, ahol ugyebár elszabadul a kis csimota, akit én igyekszem kordában tartani, de úgy hogy azért szaladhasson is. Azt pedig kegyetlen jól csinálja Vince! Annyit még hozzátennék, hogy az újonnan érkezetteknek le kellett úgymond "nyelniük" az örökséget, amit hoztunk magunkkal, de ez csak megmutatta számunkra azt a lehetőséget, amelyet majd a közös alkotáskor foganatosítunk is. Megtervezett zenei vonal nincs, az ösztönszerűség megmarad és hát igen... gyorsabbak lettünk! Amire még ráfekszünk a jövőben az a kvalitásaim maximális kihasználása, hiszen a srácok hallják egyéb produktumokban, hogy hogyan énekelek és igénylik ezeket tőlem. Azt már úgyis tudják, hogyan tudom megbaszni a mikrofont üvöltésekkel! ha-ha. 

Premierként megjelenő Simple Dog dalotokat, hogyan mutatnád be, és mi ennek a története?

Inkább történelme van a dalnak, hiszen ezt már a múltból ismerhetik sokan. Most Simple Dog, de ez volt az In My Brain. De, úgy érzem abba a köntösbe, amibe átöltöztettük a dalokat, elnyerték méltó, véglegesnek mondható formájukat, megérdemelt minőségüket. Imádom ezt a dalt, igazi koncertdal és jelenlegi állapotában igazi pusztítás. Nem véletlen, hogy a végére marad a koncertnek.

Ha már az úgymond mire számíthatunknál tartottunk. Mire is számíthatunk koncertek, illetve a további dalok terén?

Na, látod, ezt nem tudom! Ritka amikor ilyet mondok, de tényleg nem tudom. Norbival, Pongival már álltunk együtt színpadon, de ebben a felállásban együtt még soha. Alapvetően a zenénket szeretnénk kíméletlenül közvetíteni a közönség felé, mindenfajta allűr és hajcihő nélkül. Nem fogjuk halálra ugrálni magunkat, meg keménykedni. Odabaszunk kegyetlenül azzal a potenciállal, ami bennünk van! Legalább is ez a cél a jövőben. Az új dalok pedig megnyitnak majd egy olyan irányt, ahol már együtt határozzuk meg merre is megyünk. De ha jobban megnézed a felállást, sok jót nem ígérhetek! (ha-ha) Elég csak Vincére gondolni. Nem leszünk lassúak az tuti!

Ha jól számolom idestova több mint egy 20 éves zenei pályát tudhatsz magad mögött. Ennek a 20 évnek a zenei tapasztalatát, sikereit, buktatóit mennyire tudod, vagy mennyire előnyös egy új csapat irányításánál alkalmazni?

Pfff... Annyiban mindenképp könnyebb, hogy a "nevemre" valamilyen szinten lehet zenekarilag támaszkodni. Nem szeretem ezt amúgy, ezt a többiek is tanúsíthatják. De el kellett fogadnom, hogy ez a szükséges "rossz", sokszor előnyt is jelent és ezt az előnyt nem szeretném elvenni a srácaimtól. Bár, már a nevem mögé rakott múltbeli zenekarok feltüntetésével már-már olyan vagyok, mint egy leltári megnevezés! Ha-ha.  Amit pedig megtanultam a buktatók, illetve nevén nevezve bukások által, azoktól óvom őket és tanulva belőle próbálom messzire elkerülni a hasonló szitukat! Viszont kiemelnék egy nagyon nagy pozitívumot. Itt van a készülő videoklip esete, ami az Old Elephant című dalra készül. Ez egy hihetetlenül önzetlen hozzáállás eredménye. Boros Krisztián és Kálmánfi Szabolcs keze, szíve, lelke munkájának eredménye ez a klip! De amellett, hogy zeneileg nagyon fogékonyak mindketten, a köztük és a személyem közt lévő évtizedes kapcsolat is eredményez ezt a klipet. Itt is megköszönünk nekik munkájukat, illetve ajánlanám őket mindenkinek. És ugyanitt jár a köszönet a HCW pankrátorainak felkészülését biztosító dojonak is, ahol a klip készült.

Tehát Active Destruction. A cél kitűzve és reméljük, csak jót hoz a jövő.

Így legyen! Ámen!

Pistám, Köszönöm a beszélgetést!

Mi köszönjük és remélem még a jövőben is sokat, sokáig beszélgetünk még az Active Destructionel történtekről! Lásd, hamarosan jön egy klip, november 12-én pedig a Gozsdu Manó Klubban az első koncert, Janó Misuékkal a Warchief zenekarral, haladunk, megyünk! Aktívan pusztítva!!!

Micccsoda végszó!!! Rock

ACTIVE DESTRUCTION facebook 

Nadir - Az emberiség végzete ˝Ventum iam ad finem est˝

Több mint 20 éves aktivitásával és töretlen kitartásával a Nadir zenekar méltán nevezhető a hazai death/doom vonal egyik úttörőjének. A zenekar még 1993-ban alakult Dark Clouds néven. Kezdeti stílusukkal az akkori nagy death metal hullámát lovagolták meg igen szép eredményekkel. 1993 és 2005 között 5 hanganyagot jelentettek meg és szerepeltek az akkori Metal Hammer Demonstráció, valamint a Shock! magazin válogatás anyagán. 2005-ben a zenekar egy név és némi stílusváltoztatáson ment át. Ekkor döntöttek úgy, hogy addigi zenei stílusukat újragondolva még jobban felszínre kívánják hozni a bennük szunnyadó extrémebb, komorabb és egyben sötétebb hangulatú death/doom metal világát. Ekkor született meg a Nadir, és azóta is töretlenül húzzák eme szigorúbb stílusnak az igáját. Most megjelenő sorban az ötödik Ventum iam ad finem est című nagylemezük is ennek fényében született. 

„A lemezen a Nadir zenéjének valamennyi alkotóeleme felfedezhető. Az arány ezúttal a súlyos doom felé tolódott el, noha a militáns death metal és a hardcore elemek sem hiányoznak. Minden szempontból külön hangsúlyt helyeztünk a megjegyezhető dalokra, és a fogósságot szolgálja a sok dallamos gitártéma, valamint a gitárszólók is minden eddiginél kidolgozottabbak.” - mondja a lemezről a zenekar. „A Ventum iam ad finem est konceptalbum: a zenekar eddigi legösszefogottabb, legérettebb anyaga, mind dalszerzés, mind pedig megszólalás terén. A dalokat összekapcsoló szövegi téma az emberiségnek a természethez való viszonya, kezdve az eredeti ősi harmónia korától kezdve a környezetrombolás és a növény-és állatfajok egyre gyorsabb ütemű kipusztulásának folyamatán át a kritikus, közeljövőbeli végső szakasszal (amelyre a latin nyelvű cím is utal – a jelentése: „végső szakaszába jutott ügy”) bezárólag.” 

It Is All One:

Az album nyitószáma, és mint ilyen a természetben élő őskori ember hitét és kultúráját idézi fel, annak a jelenkorra is vonatkozó tanulságaival. A dalszöveget részben Marlo Morgan - Vidd hírét az igazaknak című, 1991-ben megjelent regénye ihlette. Ennek főszereplője, egy amerikai orvosnő a modern civilizációból kiszakadva több hónapos vándorútra vállalkozik egy ausztrál bennszülött törzs népével. Az ő világlátásuk szerint is minden élőlény ugyanannak az univerzumnak a része, ezért az ő üzenetük napjaink emberéhez röviden úgy foglalható össze: találjunk vissza a természetbe, és vigyázzunk a Földre.

The Congregation:

325 júliusa igazi civilizációs mérföldkőnek számít abból a szempontból, hogy a keresztény egyház első hivatalos, Niceában tartott zsinatja tette hivatalossá az államközeli vallást a természetközelivel szemben. A vallásnak a világi hatalommal való összekapcsolása folytán kialakult egyház, mint magát mindenhatónak hirdető szervezet, Isten nevében dobta a természetet az ember lábai elé. Ahogy a dalszöveg is utal az ismert zsoltárra: „Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.”

The Legacy of Melusine:

Melusine, a sárkánykígyó-asszony a 12-13. századi legendák vízi tündére, akit a róla szóló történet későbbi feldolgozásai a középkori gazdasági prosperitás szimbólumaként tüntetnek fel. Ahogy Melusine története az erdőből ered, úgy az akkori európai agrárcivilizáció fejlődése is a kontinens nagyobb hányadát borító erdőségek rovására ment végbe, éppen azt a területet károsítva, amely növekedésének forrását jelentette. Nyugaton ennek következményeként az azelőtt virágzó nagy településeiről híres tájegységek nem egészen egy évszázad leforgása alatt – a kiirtott erdők helyén létrejött legelők túlterhelése miatt – elnéptelenedett.

 

Into the Phalanstery:

Az ipari forradalommal megkezdődött időszakban járunk, amikor az elgépiesedés egyre súlyosabb méreteket ölt, s végül a technikai, illetve tudományos „fejlődés” a Madách-féle Az ember tragédiájából ismert falanszter-színben „csúcsosodik ki”: ami – tudományosan belátható módon – közvetlenül nem hasznosítható, az kiiktatódik, és a falanszterben puszta kiállítási tárgyként jelenik meg. Az élőlények közül összesen kettőt őriznek meg élő állapotban: a disznót és a birkát. Előbbit zsírja, utóbbit húsa és gyapja miatt.

One Species’ Fate – Thylacine:

A címben szereplő erszényes farkas (vagy tasmán tigris, Tasmánia címerében is látható) a modern idők legnagyobb ismert erszényes ragadozója volt. Utolsó vadon élő, majd állatkertben tartott példánya is az 1930-as években pusztult el. Tasmánia lakói a mai napig is számos alkalommal vélték látni egy-egy példányát, ám egyik bejelentést sem sikerült meggyőzően alátámasztani. A tudomány jelenleg is azon dolgozik, hogy klónozás útján „élessze fel” a fajt.

Karachay, the Concrete Lake:

Cseljabinszk városa a Szovjetunió „atomkorszakának” kezdetének színhelye volt, ott létesült a radioaktív anyagokat feldolgozó Majak-vegyikombinát. Innen 1951-től kezdve nagy mennyiségű radioaktív hulladékot engedtek a közeli Karacsáj-tóba, amely az 1960-as évektől kiszáradásnak indult. 1968-ban a tó környékének aszályos időjárása miatt a szél széthordta a radioaktív port a kiszáradt tómederből, több milliónyi embert 185 petabecquerel sugárzásnak kitéve. A tómedret elkezdték lebetonozni, és ólomlemezekkel lefedni, hogy ne szabadulhasson el további radioaktív hulladék. A tó környéke nukleáris szennyezés tekintetében a Föld legszennyezettebb pontjai közé tartozik. Egy 1990-ben végzett mérés alapján a tó partján óránkénti 600 röntgen volt a sugárzási szint, ami több mint az egy óra alatt begyűjthető, az emberre halálos dózis.

Richard O’Barry:

Ez a dal a Drow-val közös Khil spliten már hallható volt. Richard (avagy Ric) O’Barry az első Flipper-szériák delfinidomárja volt, majd élete valódi pálfordulást vett: létrehozta a Dolphin Project szervezetet, amely a delfinek fogva tartása elleni oktató tevékenységet folytat. Munkatársa volt az Oscar-díjas The Cove / Az öböl című dokumentumfilmnek, és ma is az abban bemutatott – a Taiji-öbölben zajló – delfinmészárlás, na meg az azt működtető delfin-rabszolgatartó iparág felszámolásának szenteli életét. A dal az ő életéről és küldetéséről, küzdelméről szól.

The Sixth Extinction:

A tudomány eddig öt kipusztulási hullámot tartott számon a Föld történetében, jelenleg pedig egyre gyakrabban hangoztatja, hogy bolygónk a történelmének hatodik tömeges kihalásának küszöbén áll, és kevés a remény sok faj kipusztulásának megakadályozására. Konkrét előrejelzések mutatnak rá, hogy amennyiben a most veszélyeztetett fajok ténylegesen kihalnak és a kipusztulás üteme fennmarad, a hatodik nagy kihalás 3-22 évszázadon belül bekövetkezhet. Az album záró száma ebből a tételből kiindulva vetíti előre a folyamat visszafordíthatatlanságát, és lehetséges végkövetkezményként földi élet teljes kipusztulását.

Az album felvétel és a keverés a zenekar dobosának, Fekete Szabolcsnak stúdiójában, a DBS-ben készült, az ének felvételek a Trashhill stúdióban kerültek rögzítésre. Az album hivatalosan november 13-án jelenik meg a GarageLive Records gondozásában. A lemezbemutató koncertre november 28-án a Sea Shepherd Hungary Official támogatói koncertjén - Supersonic (Blue Hell & Red Hell, aka Kék Yuk és Vörös Yuk) - kerül sor.

NADIR web 
NADIR facebook
Nadir - Ventum iam ad finem est (2015)