Szerencsére még sem kellett 5 évet várnunk az új Burning Full Throttel lemez
megjelenésére. Hogy miért is mondom ezt? Még valamikor tavaly ősszel a KŐ-FEJ-TŐ
minifeszt-en viccelődtünk így Molnár Ferivel a csapat gitárosával
(alapítójával, istenatyjával), hogy: - ˝Most
pedig eljátsszuk nektek az új albumunk dalait, amit már közel öt éve játszunk˝.
Tény, hogy a csapat első albuma a No Man’s Land úgy készült, mint a
Luca széke. De gondolom ez nem a srácok lustasága miatt alakulhatott így. Ami
viszont mit sem változtat azon a tényen, hogy alig másfél évvel az első albumuk
nyolc aszfaltszaggató drive rock nótája után ez év bolondok
napján (de nem a bolond széllel) újabb nyolc, a csapat stílusától már
megszokott mocskos stoner rock and roll-t gurítottak ki garázsuk mélyéről. A Traveler, avagy a Névtelen utazó
krónikája egy olyan történetet mesél el, ami mindannyiunk lelkében ott lakozik. A
mára már a hétköznapok hősévé vált egykor duhaj csavargó történetét, amit Csoki
bácsi az Üvegtigrisben oly remekül fogalmazott: ˝Végig a prérin, a 66-os úton. Papírzacskóból vedelni a whiskyt, csavarni a spanglit, felpróbálni az összes csáré csöcsű stoppos picsát.˝ De
ez neki is csak álom maradt. Mint ahogy ez legtöbbünknek is, akik az egykori
benzingőzös rock kocsmákban sörtől böfögve nyúltunk a csöcsök után és lángoló
ifjúságunkban még elhittük, hogy mi vagyunk az éjszaka "B" kategóriás nagy királyai.
„… Ez az 1967-es,
hófehér El Camino, az ősrégi zarándokutat juttatja eszembe, ami a kelta időkben
még a Tejutat szimbolizálta. De most ez a világos, stílustól robogó erőgép,
teljesen más útra ösztönöz. A múltban ezeket visszafoghatatlan lóerőket még
valószínűleg a lovas nemzetek leszármazottai vezették, ahol a plató tele
Holdfény égette piával, az anyósülésen egy stoppos csajjal, aki az első szál
cigi után, félmeztelenül, az ablakból lógva mutogatta a melleit az útszéli
kopóknak. Sajnos ma már csak, egy lepukkant WC, fejjel betört, vérrel és
rúzzsal összekent tükrére irkálva fejtegetjük, feszegetjük a Túloldal határait.
A Könnyek folyóján túli Káosz viszont menthetetlenül közeledik, közepében a
tátott szájú Sivatag Szörnnyel, ami elnyeli minden megteremtett tudásunkat. És
bár feltűnik néha, egy meg nem értett, távolból érkező utazó, aki a segítségét
kínálja nekünk, de látva a közönybe áztatott arcok áthatolhatatlan falát,
inkább tovább áll, magánál tartva minden irányjelzőt, ami a szellemi béke felé
vezetne minket.”
A Traveler akár a
No Man’s Land egyenes folytatása is lehetne. De csak lehetne! Mert ez az
állításom nem egészen helytálló. Az igaz, hogy a BFT főbb zenei vonalát
továbbra is Fu Manchu, Orange Goblin, Viking Skull, Kyuss, Monster Magnet,
Motörhead röfögős rock rugói mozgatják. De ezek mellé merészen oda lettek pakolva
a klasszikus hard rock és psy rock elemei, egy kis ZZ Top-al, swinggel és némi
Jimi Hendrix-es ˝Foxy Lady˝ vibrálás.
Az El Camino már az első riffeitől
hozza a széles útfekvésű jellegzetes BFT drive rock hangzását. A röfögős koszos
tempók mellé elsőre talán furcsán hat a dallamos refrén, de többszöri hallgatás
után ez már fel sem tűnik. Akik már jártak, vagy többször is voltak Burning
koncerten a következő dal, hanem is az egész, de a dal refrénje ismerős lesz. A
Harder,
Faster, Stoner megbikázott izom riffei úgy aláznak, mint egy monter
truck, amikhez himnikusan párosul a teli torokból üvölthető öklöt fel refrén. Hasonló
féktelenséggel, de nyugodtabb tempójánál fogva a Moonshine Runners a
kaliforniai ˝autóbuzi˝ Fu Manchu hangulatot idézi meg a már fentebb említett
Jimi Hendrix-es téma koszos vibrálásával, ami igazán finom élvezetei lebegést
ad a fülemnek. Mint ahogy hasonló audioviuális élvezetetekben lehet részünk laza
kocsmahangulatú, swing hatásokkal átitatott Big Boobs and Booze vetkőztetős
rock and roll-jának. Ebben a dalban remekül megelevenednek a B kategóriás
királyok szép emlékei. A motoros kocsmák égészhétvégés féktelen vedeléseiről, a
sör böfi, az arcok női mellek történő masszázsáról… brrrrr, ha-ha. Na, de
mielőtt hátsónk az ábrándozás hideg falhoz érne, ugorjunk vissza a valóságba és
röfögtessük tovább a River of Tears és a Mirror
(The Over Side) kicsit psy rockosra vett húzós muzsikáját. Ebben a két
dalban minden benne van, ami egy igazi laza funky-s tökös amcsi rockban kell. És
mindezeken a hab Bandi bitang jól érces hangjának rekedtsége, amit még
kegyetlenebbül tol a Desert Monster riff faló témáiban.
Az utazás végére pedig az album címadó dala a The Traveler egy olyan
(Monster Magnet) pszichedelikus trip-et tartogat, amiben az égett olaj
és az izzadt női mellbimbók kéjfakasztó delejes esszenciájának hódolhatunk.
Nincs nyalás, nincs ámítás! A Burning Full Trottle újfent egy nagyszerű anyagot tett le az
asztalra. Állításom pedig továbbra is fent tartom: - Miszerint ők Magyarország első számú
Drive rock csapata. Drive Rock Halleluja (Stone-mine)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése