Ha most nagy hirtelen listázni akarnám a Szegedhez köthető
zenekarok nevét állítom, hogy 2 A/4-es oldal sem lenne elég. Az tény, hogy ez a
dél-alföldi város sosem fukarkodott a magyar rock zenei élet utánpótlásában, illetve
életben tartásában. Mi sem jobb példa erre, mint a nemrégiben Final
Yell címmel megjelent szegedi DUNGAREE
új 'EP-je rajta három, férfias hanggal előadott grunge áztatta southern-blues
rock dallal. Bár annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy grunge rajongó
(továbbra is fentartva a „Még jó, hogy elmúltak a buta zenék” véleményem) a
Dungaree anyaga nagyon is kellemes hallgatni való. Az alig egy éve működő
csapat tavalyi Climb Out Of The River ’EP-jéhez képest az új dalok sokkal
összetettebbek, kiforrottabbak, hallhatóan dögösebbek lettek.
A címadó Final Yell
zúzós témáinak hallgatása közben folyamatosan egy banda neve villódzik a
nevemben: Pearl Jam. Eszméletlen, hogy László Gergelynek milyen hangja van,
mintha csak Eddie Vedder-t hallanám. A basszus-dob ritmusszekciója iszonyatosan
jól hozza a megtört groove-jait, amikre a gitár erős zúzásokat ken. Az ezt
követő Path
főirányvonala egy dallamos, mocsaras délies blues/rock hangzásra épül, aminek a
vége felé hatalmasat harapnak a gitár swamp riffei. Gergely hangját megint csak
magasztalni tudom. Egyszerűen nem tudok betelni hangja magas és mély
váltásaival. Zsigerből rekeszt, üvölt, hörög, dallamokat tol. Végre egy jó
hang! Záró dalukat egymás után többször is áthallgattam. Annak ellenére, hogy ez
az album legösszetettebb (hard rock, grunge, stoner, koszos blues), és legzúzósabb dala a Jar Of Heart
továbbra is a Pearl Jam első albumának vibráló esszenciális hangulatát idézi
fel bennem. Bocsi srácok, ez ellen nem tudok mit tenni. De nem is leszólásként
mondom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése