Végre célegyenesbe ért az olajcseppektől tarkálló duzzadó
keblű szerelőlányok kedvenc stoner/drive rock csapatának a Burning Full
Throttle első albuma. A No Man’s Land nyolc gumit füstöltető, aszfaltfalós dalt tartalmaz
amitől repednek a hengerfejek és tüzesen izzanak azok a koszos szexi
domborulatok a szerelőműhely tompa fényeiben. Bár igaz az album olyan lassan
készült, mint a Luca széke, viszont annál nagyon műgonddal. De talán nem is
baj, hogy így megvárattak minket a 2005-ös demojuk óta. Hisz az album dalai
lassan olyanokká váltak, mint egy jól bejáratott kocsi az ő össze kis trükkjével,
kütyüivel. Aki már jártak a Burning Full Throttle koncerten, vagy épp látták a
videóikat azok jó ismerősként köszönnek vissza az album dalai. Ám ennek
ellenére a dalok mégis megbikázva szólalnak meg ezen a benzingőzös albumon.
A jól ismert The One To Blame egy hot rod aszfalt
repesztő erejével hozza markáns, mélyre hangolt témáit. Precízen oda pörköli orrunk
alá a sivatagi országút hőségét, húzva málhás riffjeit nem is beszélve Bandi
érces V8-ként doromboló, bugyi nedvesítő hangjáról és arról az istenverte
mocskosan száguldó rock ’n roll-os gitárszólóról. No Man’s Land füstösen
nyitó gitárjára lüktetve feszülnek a motorháztetőt átszakító lóerőnyi bika
témák, amikből szinte kirobban az ének rekedtesen kozmás ereje. Hatalmas
húzása van ennek a kemény pattogós rúgókra szerelt dalnak, egy igazi Drive Rock
slágernóta ez kérem szépen! A következő The Flight egy laza ’70-es évekbeli
sivatagi száguldásra visz minket. Kicsit visszafogva az erőből és csak az
élvezetre ad, van benne röpke elszállással felhígított poros gitárszóló és
dallamos kiskakas ének. Ugyan ilyen széles terpeszállással folytatja a sort a Downtown
Paradise tiszta, de mégis kapatos énekével és rock star-os csordavokáljával.
És miután lelazultunk, fullra televágott tankkal indul egy Mad Max szerű
pokoljárás a Hellhound betonrongyoló vontatására a koszos, mocskos
országúton, ami tele van vérrel, törmelékkel, füsttel és töményen égő olaj
szaggal, amit a gitárok árasztanak magukból a lendületesen előtörő örvénylő bika
témáik alatt. Koszosan és fáradtan, de mégis erőteljesen, mint, ahogy Bandi
éneke, amikor megnyomja azt a Hellhound-t. Majd tovább csorgunk a Why? jól kiénekelt
vokálos tempójára, amiben megint lüktet, azaz istenverte mocskos gitárszóló ereinkbe
pumpálva a boogie-t. Markolva a kormányt mélyen a pedált taposva szemünkből az álmot dörzsölgetve
dübörög belénk a No Sleep Till Mexico döngölős riff tonnás vontatmánya. Ez elől már
nem lehet kitérni! Odacsap az aszfalthoz, és magával húz egy poros, árnyékot
adó delejes mérföldkőig melynek száma 3:36. A leülő kavargó poron át egy
kocsma mocskos ablakára bámulva olvasod a kopott reklám feliratot - Burning
Full Throttle Drive Bar – itt tüzes szesz kapható és a bentről kiszűrődő lendületes
pszichedelikus blues rockos lüktetéssel átitatott mocskos zene tudatja veled…
Igen, jó helyen!
De egy útnak is száz a vége! A Burning Full Throttle remekül
hozza a bejáratott stoner rock témákat, tempókat. Zenéjükből érezhető
hatásként árad a Monster Magnet, Fu Manchu némi ZZ Top, és a ’70-es évek hard rock
lüktetésének benzingőzös elegye, amikhez tökéletesen passzolnak a saját zenei elképzeléseik. A drive stonerek ezen
albumukkal méltán kivívták nálam a Magyarország első számú stoner/drive rock
bandája címét. És a tisztelet kijár érte! DRIVE ROCK HALLELLUJAH
Tagok: Vincze András -basszusgitár/ének, Mundi Csaba – gitár,
Molnár Ferenc - gitár, Killer Miller - dob
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése