Friss,
mondhatni még ropogós, hiszen két napja jelent meg a LostAgain… új terméke, a The Perfect Mood of Yesterday ’EP. Zenéjükben drone/doom psychedelic
hatások keverednek a ’70-es évek space/acid-jében zakatoló domináló révületeiben. Az ’EP-n hallható két dal közel 20 perc játékidővel rendelkezik és
mentségükre legyen monda, hogy hallgatásuk közben nem veszíted el a fonalat.
Hosszúságuk ellenére mindig más és más hatásokkal bombázza meg érzékeinket,
képzeletünket. Ez azonban már nem mondható el a borítón lévő képékről, mely
inkább egy semmit mondó (modern szürrealistának mondható) kristály karchegy
látképére utal egy őskori akvarell-falfestmény maradványairól. Bár lehet ez
volt a cél, mert a zenében is van valami őskori.
A Paranoia
As Instinct mély drone/doom acid trip-es nyitásától már az első hangtól
fogva dinoszaurusz súlyosságú lábakkal állunk a ragacsos mocsárba, figyelve az
ébredő permi égbolton áthatoló töredezett napsugarait. Kaotikus, mégis rendezett
ütembe rakott reménytelenség árad a zenéből, megpakolva jó adag ’70 évekbeli
elnyújtott, visító, torzan vibráló gitár foszlányokkal, melyek őrül
hullámokként szaladgálnak körbe-körbe koponyánk sikátoraiban. Olyan lassúsak
elnyújtottak ezek a hangok, mintha évezredek elmaradt révületei jelennének meg
egy fakó másnapos trip-ben fetrengő, erősen gyötrő hasgörcsös pillanataiban.
Száguldó, bepörgő dobok futamai olyan nemes egyszerűséggel csapodnak le, mint
egy barlangrajz lepergett motívumai, ami igen élvezhetővé és kiemelkedővé teszi
a dal zárását. A The Perfect Mood of Yesterday-ben folytatódik az őskori látomás
egy újabb megelevenedett ősi delejes szeánszban, melyből már csak misztikusan
suttogó monotóniát hallasz a ködön át: - „szippantás, szippantás mélyre”. Miközben
a háttérből felsejlik a kábult angyalok csoportjának kéjes nyögése. Közben az
égbolt dereng és ezek a mély, zord láva lassúságú hangok úgy hatnak, mint egy újabb
mostoha rítus kezdete. Koszosan,
mocskosan kúsznak fel a gerinceden át agyad hipotalamuszáig, hogy lecsapolják tobozmirigyed
révület nektárjait… és csak utazol, utazol. Míg a nyolcadik perc körül eszméletedre
nem ébreszt egy szikrázó gitár hang, melynek hátán már egy idegen kozmosz felé
haladsz a biztos megnyugvásba. Na, ez az a dal, amitől az a bizonyos fehér nyúl
leharapná a saját fejét.
Ez az
album sokkal bonyolultabb, összetettebb és nehezebben emészthetőbb az előző
LostAgain… ’EP-nél. De mégis van benne valami, amitől ez a hömpölygő ősi pszichedelikus
acid folyam lüktetésének sodrásába merülünk, és úszunk az árral.
Tagok: Nagy Dávid - basszus, ének, Róna Kristóf - gitár, Asztalos Viktor -
dob
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése