2013. május 28., kedd

Toscrew – Choices Were Made (2013)

A Toscrew előző 2012-es Crawl ’EP-jén már rég maga mögött hagyta a brutális, szeletelős death metálos arculatát. Helyette egy összetettebb, sötétebb és füllettebb sludge/stoner/doom alapú hentesbárddal hadonásznak az orrunk előtt. Az új albumon hallható 9 dalból súlyos égi (vagy inkább pokoli) mannaként hullnak alá a mázsás, tömör riffek. Az albumra felkerült az előző ’EP 4 dala is. Melyek most még erősebb, izmosabb hangzásúra lettek felgyúrva.


Már az albumnyitó Humanoid súlyos dörgései hallatán kénytelenül is behúzzuk a nyakunkat, olyan adagokat zúdítják ránk a kénköves, magmaként lüktető riffeket. A gitárok súlyos önkívületben úsztatnak minket a doom lassan hömpölygő mocsarában, melyben mentőövként csak Pete rekedtesen mormolós és varjú károgásba átváltó énekében tudunk kapaszkodni, amihez cseppnyi reményt támaszt a metálos hangzású gitárszóló. A dal befejezéseként még súlyos ütemű, arcunkba taposó csizmákkal nyomnak le minket a bugyborékoló förtelembe. Csak pislákolunk a Crawl sötét hangzású mocskából, ami füleinken keresztül áramlik befelé belsőnkbe, ahol beleinket megtelítve erőteljes görcsöket okoz. Kezeinket gyomrunkra szorítva a dobok sűrű és pattogó ütemeire görcseinkben vonaglunk levegőért kapkodva.  A dalnak meg van az ereje, hisz a fiúk az előző ’EP-jük címadó dalát sokkal erősebbre gyúrták fel. És az erő csak tapos és tapos, fokozza az erejét, a refrént megtámogató beordításokkal. A Bad Trip sci-fi szerű rövid nyitása komor hangulatot keltve megy át a már jól ismert, és általam kedvelt sabbath-os ős riffbe. Pete ének témájában továbbra is a reménytelenségbe kieresztett hangjával ringat minket a szomorúság hullámain. A dal közepén felbukkanó átható zongora üveghangja még jobban elhidegít a dalt, még mélyebbre húz a ködös lápban. Ilyen hangot eddig csak a Type O Negative, illetve Arcturus dallamaiban hallottam. Nagyon jól el van találva! Erre az üveghangra kúszik vissza egy lüktető fülledt doom-os folyam, miinek hátteréből, szívverésünkkel a fülünkben már halljuk a mocsári vérszívók, és bogarak elektromos szárnyainak súrolásával kezdődő Call Me On My Name sludge fűrészelős zakatolását, ami később valami ultra lassú Ghost világú, de, erősen felgyúrt tempóba megy át. Ez a súlyos lassú tempó megmarad mind a riffekben, mind az énekben, ami a dal végére balck metálos károgássá, mormolássá fajulva. Alatta pedig az újra bekeményedő riffekből még egy hegyomlásnyi mázsás mocsári mocskot is kapunk az arcunkba, amitől fuldokolva köpködünk. A Heart As Ocean könnyedebb, ám attól súlyos rezgései alatt fellélegzünk, de már nem remélünk semmit. A gitár technikás dallamos játéka régies thrash hangokat idéz mélyen búgó basszus kíséretével. Az ének mocsok és egyben ragadós, de mégis jól kiénekelt és rekesztett dallam. No Chance gyors és lomha témái úgy gázol át rajtunk mintegy kiöregedett gőzhajó mely keréklapátjaival tarkón vág fuldoklásunk közben. Kábultan halljuk a sludge világú gitárok és dob együtt dolgozását melyek gőzdugattyúként zakatolnak az öreg vén teknőben és csak viszi előre a bűzös ködös mocsárban meg sem hallva ordításunka. Egy hentesbárd erejével csap le ránk a Slaughterhouse Blues családirtó szaggatott riffű bömbölése a death metálból merített jó adagnyi mély hörgő énekével. A dal kicsontoz, megnyúz, mint azaz érzéketlen sorozatgyilkos, aki eszméletlenül a hajójába húzott minket és vicsorogva nyáladzik arcunkba. Nincs menekvés, bárdja vészjóslóan súlyt felénk, de egy erőszakos súlyos doomos hullámtörés szerencsénkre kibillenti az egyensúlyából és a pattogós The Undisputed gyalulós hangjai alatt megkötözött kézzel vetjük újra bele testünket a végzet mocsarába, tudván a reménytelenséget és a befejezést, ami Pete énekéből hörögve, károgva, kántálva lüktet elménkbe.  Zihálva merülünk, az erőteljes zakatolástól zúgnak füleink. Tüdőnket pedig az Answer Me fűrészgépszerű groove-os szaggatása tépi szét, miközben lábaink a dobok ritmusára kalimpálva tapossák a mocsaras iszapot, szánk pedig a rekedtes ének dallamokkal együtt kiáltja utolsó sóhajainkat. Küzdünk, harcolunk, de ez a mocskos lüktetés erősebb a testünknél. Lassuló szív, érzékek, homály… hangok. Majd egy erős elektromos riff áramlik át a mellkasodon mely csendes szűrt orgona kísérettel az életbe visszalök.  



Eszelős, gyíkos és nehéz sludge/doom futamok sorozata fogja össze Magyarország doom sátánjának új anyagát. Tarkítva borzongató groove-os szaggatássokkal, néhol HC-s üvöltésekkel és black-es varjú károgásokkal. Meghallgatod egyszer, majd még egyszer, és újra és újra. Mert kell az adrenalin… még akkor is, ha nincs remény. Hallgasd, Imád, Satan.







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése